Minél lejjebb vagyok, annál inkább a helyemen érzem magam; ám minél magasabbra jutok, annál inkább él bennem a gyanú, hogy valami hiba történt. És minden egyes lépésnél érzem, mekkora előny a jó elnöki munkához az, hogy tudom: nem tartozom ehhez a tisztséghez, és bármelyik pillanatban – jogosan – el is távolíthatnak belőle.

Václav Havelt pár hónappal korábban választották csak meg Csehszlovákia elnökének, amikor 1990 áprilisában ezt a politikustól ritkán hallható vallomást mondta a jeruzsálemi Héber Egyetemen, ahol épp díszdoktori címet kapott. Bár Havel Franz Kafka előtt is tisztelgett, amikor arról beszélt, egyáltalán nem lepődne meg azon, hogy akár elnöksége kellős közepén is valami homályos bíróság elé citálnák, mindennél többet mondott a saját politikai hitvallásáról. 2026 februárjából nézve egyenesen szürreális, hogy egy hivatalban lévő államfő így beszéljen a saját eltávolíthatóságáról.

Anélkül, hogy Mark Carney kanadai miniszterelnököt bárki is Havelhez hasonlítaná, az ő sokat emlegetett davosi beszéde is nagyban különbözött a többiekétől. Felelősségről, morális aggályokról, az épp eltűnő világrend igazságtalanságáról beszélt úgy, hogy közben kiutat is kínált a mostani helyzetből. És ehhez többek között Václav Havel A kiszolgáltatottak hatalma című esszéjét hívta segítségül, és a zöldséges példája csaknem ötven évvel a mű születése után bejárta a világsajtót.

Volt azonban egy korszak Európában, amikor az ilyen hangnem nem számított ritkaságnak: 1989–90-ben a politika még nem szégyellte a lelkiismeret szót. Ennek a rövid korszaknak Václav Havel lett az ikonikus alakja.

Volt valami a levegőben