Ben Hodges az amerikai hadsereg nyugalmazott altábornagya és az Európában állomásozó amerikai szárazföldi erők korábbi főparancsnoka, jelenleg a transzatlanti biztonságpolitika és a NATO egyik legelismertebb katonai elemzője. A prágai Globsec konferencián arról kérdeztük, mire alapozza, hogy közelebb vagyunk az ukrajnai háború végéhez, mint a kezdetéhez; fordulhat-e az amerikai külpolitika a novemberi félidős választások után, és beszélhetünk-e még az USA-ról mint Ukrajna szövetségeséről? De szóba kerültek magyar katonák és persze az iráni háború is.

Ön tegnap azt mondta, hogy közelebb vagyunk az ukrajnai háború végéhez, mint a kezdetéhez. Miért gondolja így?

Ha megnézzük a dolgok jelenlegi állását: tizenkét év háború után – igen, tizenkét év, hiszen 2014-ben kezdődött, nem '22-ben –, szóval tizenkét év után, úgy hogy Oroszországnak minden előnye megvolt, még mindig csak Ukrajna mintegy húsz százalékát tartják ellenőrzésük alatt. És az az érzésem, hogy a dinamika visszafordíthatatlanul megfordult; ma már jól dokumentált, hogy több embert veszítenek, mint amennyit be tudnak sorozni – hacsak nem döntenek úgy, hogy teljes mozgósítást rendelnek el, ami Moszkvára és Szentpétervárra is kiterjedne, de nem hiszem, hogy ezt meg akarnák lépni. Ukrajna megállította az orosz szárazföldi műveleteket, nem haladnak előre. Emellett Ukrajnának sikerült a háború alatt olyan nagy hatótávolságú precíziós fegyvereket kifejlesztenie, amelyekkel csapást mérhet az orosz finomítókra, Oroszország olaj- és gázexport-kapacitására, és folyamatosan mérik is rájuk a csapásokat. Úgy gondolom, hogy ezen tényezők kombinációja miatt rendkívül valószínűtlen, hogy Oroszország ezt képes lesz hosszú távon fenntartani.

Persze Putyinnak nem fűződik érdeke a leálláshoz. Tudja, egy diktátornak nincs nyugdíjterve. De szerintem az a képességük, hogy ezt a végtelenségig folytassák, megszűnt.

És úgy tűnik, Ukrajna egyre magabiztosabbá és erősebbé válik. Szóval még az USA érdemi támogatása nélkül is a folyamatok Ukrajna javára alakulnak. Ezért érzem úgy, hogy nemcsak a dinamika fordult meg, hanem már a felezőponton is túl vagyunk. Azt persze nem tudom megmondani, hogy még két évig tart-e, mert a háború az akarat próbája. És általában az egyik oldal akarata egyszer csak megtörik. Ezt előre nem látja az ember. Csak utólag visszatekintve mondhatjuk azt, hogy „na, az volt a fordulópont”.

Elmondható ugyanez vajon az iráni háborúról is?

Nem. Szerintem bajban vagyunk, mi, az Egyesült Államok, mert a kormányzat olyasmibe vágott bele, amiről azt hitte, hogy nagyon gyorsan véget ér. És bár az amerikai haditengerészet és légierő kivételesen hozzáértő módon tette a dolgát, ez szinte lényegtelen, mert amit csinálnak, az nem változtatott a stratégiai célokon, és nem is érte el azokat. Pedig mindig az a legfontosabb, hogy tisztán meghatározzuk a stratégiai célt. Mert ha a stratégiai cél helyes, szinte mindig arra jutsz, hogy: „Oké, szövetségesekre lesz szükségünk. Más dolgokra is szükségünk lesz.” Aztán kitalálod, hogy: „Oké, milyen erőforrások kellenek ehhez? És milyen feladatokat kell végrehajtani?” Ehelyett mit tettünk mi, az USA? A kormányzat előállt öt vagy hat különböző indoklással, de ez valahogy folyton változott. Aztán végrehajtottunk egy lefejező csapást, ami rengeteg embert megölt, de a rezsimtől nem szabadultunk meg. És csak ezután kezdtünk el szövetségeseket keresni, és közben kezdtünk kifogyni a lőszerből. Szóval az egész folyamat teljesen fordítva zajlott.

Szerintem most egy olyan helyzetben vagyunk, ami rendkívül nehéz az USA számára. Választási év van, úgyhogy a belpolitika komoly szerepet játszik. Nagyon rosszkor jön, hogy a benzinárak gallononként 5 dollár fölé emelkednek – ami az USA-ban nyáron hatalmas dolog –, és az általunk elhasznált lőszertípusok pótlása rengeteg időt vesz igénybe. Szóval nem tudom, mikor lesz ennek vége. Ehhez szinte arra lenne szükség, hogy az elnök elismerje, hogy hibázott – ami soha nem fog megtörténni. Vagy arra, hogy kisegítsen minket valaki, mondjuk Kína vagy bárki más, aki nyomást gyakorol Iránra, és Irán beleegyezik egy alkuba. De szerintem mindenki láthatja, hogy a rezsim még mindig a helyén van. Lehet, hogy van néhány új név, de ez ugyanaz a rezsim, talán még keményvonalasabb is. Az iráni nép egy cseppet sincs közelebb a szabadsághoz. Az irániak még mindig ott ülnek az 500 kilónyi, magasan dúsított uránjukon, és ők ellenőrzik a szorost. Úgyhogy ez arra fogja kényszeríteni az USA-t, hogy vagy elismerje, hogy kénytelen meghátrálni, vagy kössön egy olyan alkut, ami kísértetiesen hasonlít arra, ami az egész hercehurca előtt volt, vagy pedig indítson egy olyan akciót, amely jelentősen növeli a katonai erőt a szoros feletti ellenőrzés megszerzése érdekében. Szerintem ez utóbbi nagyon valószínűtlen, és a Kongresszus sem igazán támogatná.

Az Egyesült Államok jelenlegi kormányzata még mindig Ukrajna szövetségese?

Szerintem a jelenlegi kormányzat soha nem is volt Ukrajna szövetségese. Az úgynevezett tárgyalások már a kezdetektől fogva kudarcra voltak ítélve, mert a kormányzatot soha nem érdekelte, hogy miért is robbant ki ez a háború. Arra sem voltak képesek, hogy kimondják: Oroszország az agresszor, Ukrajna pedig az áldozat.

Jól dokumentált, hogy Witkoff és Kushner már hétszer jártak Moszkvában, miközben Kijevben egyszer sem fordultak meg, és minden nyomást az ukránokra helyeznek, hogy adjanak fel területeket. Miféle tárgyalás az ilyen?

Aztán ott van még, tudja, a segélyek és a hírszerzési információk visszatartása, akadozása. Ez nem éppen következetes magatartás. Az igazság kedvéért: nem zárták el teljesen a csapokat, de a dolog tiszta üzleteléssé korcsosult. „Németország, ha vesztek egy kis amerikai felszerelést, akkor odaadhatjátok az ukránoknak.” Ez azért nem egészen az a klasszikus segély. Amit nem tudok – és valójában nem is kellene tudnom –, az az, hogy pontosan mennyi hírszerzési adatot biztosítunk nekik. Talán sokat, talán besegítünk a célpontok kijelölésébe is. Remélem, hogy így van, de nem tudom. Szerintem mindezek miatt már nincs akkora befolyásunk Ukrajnára, hogy rákényszeríthessük őket dolgokra, az ukránok pedig már nélkülünk lépnek tovább. És azt hiszem, ezt valójában még nagyon meg fogjuk bánni.

Novemberben félidős választások lesznek. Mit gondol, ha a demokraták nyernek a Képviselőházban vagy akár a Szenátusban, mi változna a külpolitikában? Hiszen az elnök ugyanaz maradna.

Hagyományosan a félidős választásokon a kormányzó párt szinte mindig vereséget szenved. Nem tudom megmagyarázni, miért, de szinte mindig így van – mármint amikor Obama volt az elnök, ők is hatalmas pofont kaptak a félidős választásokon. Ez egyszerűen az amerikai demokratikus folyamatok egyik sajátossága. Szóval minek kellene történnie? Úgy értem, az elnök népszerűségi mutatója 30 százalék alatt van, ami szörnyű. A benzinárak magasak. Benne ragadtunk egy Irán elleni háborúban. Rengeteg a negatív jelzés, és őszintén szólva sokan – még Trump támogatói közül is – elégedetlenek az ICE-szal (a bevándorlási hivatallal) és azzal, ahogyan az emberekkel bántak. Szóval nagy az elégedetlenség. Így novemberben úgynevezett „kék hullámnak” – egy mindent elsöprő demokrata győzelemnek – kellene történnie a Képviselőházban, sőt akár a Szenátusban is. Ennek kellene történnie. De nem vagyok benne teljesen biztos, hogy így lesz, mert a republikánusok is látják ezt. Még maga Trump is azt mondja, tudja: ha elveszítik a Képviselőházat, impeachmentet (felelősségre vonási eljárást) indítanak ellene. Szóval pontosan tudják, mi a tét, és mindent meg fognak tenni, amit csak lehet, hogy csökkentsék a részvételt és megzavarják a folyamatokat. Ezért zajlik ez a rengeteg választókerületi manipuláció (gerrymandering) is. Mindez erről szól – és még csak május van, úgyhogy még hat hónapig ez vár ránk. Meglátjuk, mi történik valójában.

Azt viszont megjósolom, hogy a demokraták legalább a Képviselőház feletti ellenőrzést vissza fogják szerezni. És az is lehetséges, hogy a Szenátusban is többségbe kerülnek, mondjuk egyetlen mandátummal vagy valami hasonlóval. Ha ez megtörténik, akkor szerintem tanúi leszünk egy esetleges impeachment-eljárásnak, a korrupciós ügyek kivizsgálásának és hasonlóknak – amiknek meg is kellene történniük, de azt sem szeretném, ha teljesen beleragadnánk ebbe. Úgy értem, rengeteg tennivaló lenne azért, hogy a Kongresszus érvényesítse alkotmányos jogköreit, a hadsereg feletti felügyeletet és egyebeket. Szóval úgy gondolom – feltételezve, hogy a demokraták átveszik az irányítást –, hogy egy nagyon-nagyon harcos két év vár Trump elnökre. Kétlem, hogy könnyű dolguk lenne: egy demokrata többségű Szenátus mellett a nagykövetek, bírák vagy bármi más jóváhagyása, amihez szenátusi megerősítés szükséges, rendkívül nehéz lesz.