Orbán János Dénesre a legfrissebb botránya során is íróként, költőként hivatkozik mindenki, aminek van ugyan alapja, de pont a lényeget fedi el.

Az régóta benne van a köztudatban, és nem alaptalanul, hogy az állami díjak és támogatások egy részét politikai szempontok alapján kapják a művészek és szervezeteik. Ennek iránya és mértéke koronként, kormányonként és területenként változó, de a jelenség állandó. A kormány dicséretét zengő énekes megkapja a Kossuth-díjjal járó 35 milliót, a nála elismertebb kolléga meg nem. Az egyik írószervezet megszűnik, mert nem kapta meg a szokásos évi 1,5 millióját működésre, a másik elvegetál pármillióból. Hát igen, a művészeti termék értéke szubjektív, a kultúrára meg soha nincs elég pénz – ilyesmiket szokás gondolni. Ezzel a közfelfogással bőven lehetne vitatkozni, de pont arról akarok írni, hogy most nem erről van szó.

Amit Orbán János Dénes a közpénzekkel csinál, az nem művészeti kérdés. Pályafutása tanulságait nem az olvasóknak és irodalomtörténészeknek, hanem a hatóságoknak és az új kultúrpolitikának kell levonnia.

Egy előre bejelentett lenyúlás krónikája

Mire OJD a magyarországi kultúrpolitika fontos tényezője lett 2015-ben, alkotóként már rég nem számított, nem is írt sokat. Az egykori sikeres fiatal költő egyre inkább azzal keltett feltűnést, hogy némi pénzért mi mindenre képes. Ebben a tíz évvel ezelőtti cikkemben összeszedtem, milyen nyíltan beszélt a pénzosztó politikához való dörgölőzés szükségességéről, és milyen gátlástalan hozsannázást volt képes levágni az egyik milliárdos apjának életművéről, vagy egy másik milliárdos dilettáns verseiről. Aztán kiderült, hogy a két mecénás, Nagy Elek és Böszörményi Zoltán adtak neki, a kezébe bele egy csomó pénzt és kölcsönt, amit nem igazán sikerült visszaadnia.

Utóbbiakat már Haász János írta meg rendkívül szórakoztató 2024-es cikkében, amely szerint mindent összeadva OJD több százezer eurónyi kölcsönt vett fel a 2000-es évek elején még Erdélyben, és meg nem fizetett adósságai egy részéből bírósági ügy lett. Hogy hova tüntette ezeket a pénzeket a költészet helyett egyre inkább a kocsmák és más vállalkozások felé forduló OJD, az nem világos. Eltapsolta magára, vagy elvesztette a rossz gazdálkodás miatt? Vagy is-is? Ezt nem tudjuk, de azt igen, hogy a pénzhamisítás és csalás bűntettével összefüggésben elkövetett érmehamisítás miatt megbírságolt, a pénzt dokumentáltan katasztrofálisan kezelő, ellenben a hatalomnak mindig mélyen behajoló OJD egyszer csak a magyarországi irodalomfinanszírozás megkerülhetetlen alakja lett.

Miközben ordított róla, hogy nem szabad közpénz közelébe engedni, a milliárdos támogatású íróakadémiájának és a legfontosabb pénzosztó szerv, a NKA kuratóriumának vezetőjeként ő utalta ki a legtöbb irodalomra szánt közpénzt.

Az irodalmi életben keringő, meg nem erősített pletykák szerint mentora, a költő-államtitkár Szőcs Géza járt közben Lévai Anikónál, a másik, ezt nem kizáró pletyka meg arról szólt, hogy az anno Habony Árpád táskahordozójaként leírt másik erdélyi pályatárs, Demeter Szilárd segített a NER-be való beilleszkedésben. Ezek a találgatások azért is buzogtak fel, mert nem volt érthető, miért teheti meg azt, amit tesz, mindenki szeme láttára.