„Túl akarunk élni, és magunk előtt nem akarunk rossz emberként mutatkozni”

Kiváló testek a címe Tompa Andrea meglehetősen vaskos új regényének, amely egy kolozsvári meleg közösséget mutat meg a Ceaușescu-diktatúra alatt, de ahogy az egy jó könyvben lenni szokott, beszél a mi mai dilemmáinkról is.

Táncolni szeretőknek kötelező olvasmány, szembesülés önmagunkkal, avagy miről árulkodik a test.

444: Mi vonz téged ezekhez az elbeszéletlen históriákhoz, különös tekintettel a különböző kisebbségek kevéssé ismert történeteire?

Tompa Andrea: Először is fontos leszögezni, hogy a kisebbség nem egy számot jelent, hanem egy elnyomási helyzetet, amelyet hangnélküliség és cselekvésnélküliség jellemez, egyfajta megfosztottság. A kisebbség fogalmához valószínűleg hozzátartozik az, hogy a csoporton kívülről érkező elnyomásról szóljanak a történetei. Ezek nélkül nem gondolnánk rájuk kisebbségként. Eszembe jut – és most egy teljesen más viszonyrendszert hozok példának –, hogy a kereszténységen belül hányféle egyház van. Az evangélikusokat vagy az unitáriusokat mégsem tekintjük kisebbségnek. Lehet, hogy nem jó a párhuzam, de én úgy érzem, hogy akkor beszélünk kisebbségekről, amikor nem tisztán egy identitást írunk le, hanem inkább ehhez az identitáshoz tartozó elnyomó-elnémító viszonyokat.

Az eddigi könyveidben a nyelven keresztül utaztunk veled a különböző karakterek belső világába, itt viszont a nyelv helyét átveszik – nekem legalábbis úgy tűnt – az érintések, az összekoccanó térdek, mintha a megismerésnek és az elmesélésnek a test lenne az útja.

Igen, mivel ez a könyv alapvetően viszonyokról szól, itt nem nagyon van magányos hős. És ezeknek a viszonyoknak, különösen az ébredő, alakuló kapcsolatoknak még nincs nyelvük. A kamaszok most azt mondják, amikor udvarolnak és szerelmesek, hogy „beszélünk”. Úgy tűnik, a nyelv sokáig nem nagyon adja magát arra, hogy megnevezzük, ami történik velünk-közöttünk. Valahogy én is ezt tapasztaltam meg írás közben.

A testek jobb tükrök?

A testek direktek, egyértelműbbek. A nyelv erősen eufemizál, le is butít és fel is nagyít, hazudik, a megnevezhetetlenre satíroz valamit, ami nagyon messze van attól, ami valójában történik. A testek sokkal elementárisabban reagálnak egymásra, a világra, nem tudjuk annyira az ellenőrzésünk alá vonni, a testnek talán saját nyelve van. Lehet, hogy bizonyos értelemben szabadabb.

A tánc a test irányából érkezett a könyvbe?

Nem biztos. Igazából nem tudom, hogy mi hoz létre mit. Eggyel hátrébb kell lépni ahhoz, hogy ennek az eredetét le lehessen tapogatni. Az írás folyamatában világok keletkeznek először, akkor még nem emberek és történések vannak. Ebben a formálódó világban meghatározó volt a tánchagyománynak, az éneknek, a balladának, egyszóval az egész folklórnak a jelenléte. A balladáknak nagy drámai történések állnak a középpontjában, hatalmas érzelmek, fájdalmak. A férfitánc kapcsán pedig egy nagyon maszkulin és a saját maga ügyességét és szépségét élvező férfi jelent meg előttem, még nem konkrét karakterként. Illetve az a hagyományunk, hogy a legényes táncok közben nézhetjük a férfiakat, amint nagyon hatásosan és egyben játékosan csinálnak valamit. Tehát egy szituáció merült fel bennem, és a ballada is egy szituáció, az érzelemkifejezésnek, az áradásnak a megtestesítője. Mindkettő elrugaszkodott a hétköznapiságtól, van bennük valami rítusszerű. Ez a hétköznapiságból kiemelkedő szépség és fájdalom kezdett el érdekelni. Ráadásul a táncban a testek sokszor izgalmas, erotikus kapcsolatba tudnak lépni, ami egy legitim erotikus kapcsolat. Tánc közben egy alkalmi partnerrel táncolva meg lehet valamit élni, ami ott abban a teremben legitim, amúgy meg nem. Ezek az ősképek foglalkoztattak, hogy hogyan szeretünk bele például szobrokba, idealizált férfitestekbe.

Lehet, hogy a megfigyelés aktusa is érdekelt ebben?

Persze, csak a megfigyelés nem egy jó akusztikájú szó, a nézés az már más. Én valahogy úgy működök, hogy amikor töprengek valamin, akkor annak az ellenkezőjét is odateszem mellé, tehát ha van megfigyelés, akkor van szeretetteli nézés is. Igen, a modelleket is nézzük ebben a könyvben, a táncosokat is, ráadásul a nézést és a megfigyelést nem szögesdrót választja el egymástól, mert nagyon képlékenyek a határok aközött, amikor valakit szeretetteljesen nézek, illetve amikor egy lépést hátralépve, gyanakodva figyelek.

Nekem úgy tűnt, hogy a Kiváló testekben szeretetteli tekintettel nézed még a kisebb-nagyobb kompromisszumokba belecsúszó hőseidet is…

Én nagyon kevés embert ítélek el a múltból, mert soha nem gyilkosokból, nettó bántalmazókból és árulókból állt a társadalom, hanem olyanokból, akik egyszerűen csak a felszínen akartak maradni, és néhányan közülük valamelyest még a közösségért is hajlandóak voltak felelősséget vállalni. Az más kérdés, hogy mindig ott vannak a háttérben a személyes ambíciók, amelyek még a legjobb szándékokat is ledarálják, erről is próbáltam elmélkedni.

Ez át is vezet a könyv másik fontos témájához, a nem szeretetteli megfigyeléshez, illetve ahhoz a kérdéshez, hogy mi számít már megalkuvásnak, meddig lehet részévé válni egy nem demokratikus rendszernek, meddig nem hajlik az a bizonyos gerinc. A Kiváló testekben van egy beszélgetés, amelyben az egyik főszereplő a kompromisszumokat vállaló másik emberről azt mondja, „elfogadhatóvá tette az elfogadhatatlant”, majd néhány sorral később hozzáteszi, hogy „elviselhetővé tette az elviselhetetlent”. Ha jobban megnézzük ezt a két mondatot, nagyon eltérő hozzáállást tükröznek: az első vádol, a második felment. És bár tudom, hogy a regény a 70-es évek Romániájában játszódik, de akkor is nehéz ezt a dilemmát nem ráhúzni azokra a kérdésekre, amelyekről sokat gondolkodunk itt és most.

Nyilván van egy morális határ, de én nem érzem az éles különbséget a két állítás között. Az a szituáció, amelyben az én hőseim vannak, és amelytől nem voltunk mi sem olyan távol az elmúlt években, amikor egyszer csak arra eszmélsz, hogy valami olyasmiben veszel részt, amelyben nem lett volna szabad részt venni. Hagyod megtörténni, és megpróbálod meggyőzni magad, hogy igazából nincs felelősséged mindebben. De ez hazugság, hiszen – ahogy Karl Jaspers írja – minden állampolgár politikai felelősséggel tartozik azért, hogy milyen rendszert hagy érvényesülni maga körül, és kiket juttat hatalomra.

Ez persze a gyakorlatban soha nem könnyű kérdés. Arról folyik itt a vita a könyvben, hogy mi a csudát csináljon a szabadságától megfosztott, gúzsba kötött értelmiség. Hogy próbáljon meg a sorok között beszélni, és dadogva fennmaradni, de mégiscsak a beszédet és nem a hallgatást választani, vagy ismerje be, hogy nincs beszédtér, és némuljon el. Hogy létezhet-e bármilyen kompromisszum. A kérdésedben említett két mondatot a radikális erdélyi értelmiségi mondja, vagy inkább rója fel a kompromisszumkeresőnek. Nyilván az utóbbinak az életművében vannak olyan részek, amelyekre utólag azt mondjuk, hogy inkább nem kellett volna leírni. És ha majd 50 év múlva visszanézünk a kétezertizes évekre, valószínűleg hasonló vitákkal fogunk találkozni, bár azért nagyon eltérő két rendszerről beszélünk. Nincsenek fix válaszok, hasonló mintázatok vannak csak, és sosincs két teljesen egyforma élethelyzet.

A két mondatban persze benne van az a pillanat is, amit magunknak sem vallunk be többnyire, amikor szinte észrevétlenül átlépjük a határt, és az elfogadhatatlant tesszük elfogadhatóvá, mert elképesztő hazugság-apparátusokat kell létrehoznunk ahhoz, hogy túléljünk ezekben a nehéz időszakokban. Meg emberként is így működünk, túl akarunk élni és magunk előtt nem akarunk rossz emberként, morális csődként mutatkozni. Lehet, hogy ma is pont ezt érzékeljük, amikor egyszer csak olyan tettek, mondatok, cikkek kerülnek elő, amelyekre azt mondjuk, hogy ez elfogadhatatlan. Tehát hogy ez nem egy ártalmatlan elviselhetővé tétel, hanem egy kifejezetten súlyos morális határátlépés volt.

Ezzel együtt – vagy ennek ellenére – ha egy szóval kellene jellemeznem ezt a könyvet, akkor az életörömöt mondanám, a létezés örömét...

Tényleg olyan szituációkat igyekeztem találni, amikor ennek az örömnek van tere: a víz, a tánc, a festés, az együttlét. Én nem írhatok önstigmatizáló, önromboló történetet semmilyen csoportról. Az egyetlen létező attitűd, amit el tudok fogadni, az ez az örömteli teljesség, a test és a szellem teljességét kereső létezés, és nem az, hogy sorsokat hogyan semmisítenek meg különböző elnyomó szándékok. Azt hiszem, hogy tudatosan le is zártam azokat az utakat, amelyek efelé vezettek volna. Ugyanakkor nem akartam könnyű történeteket írni, egyszerű diadalmeneteket, amikor mindenki azt választ, amit akar, úgy él, ahogy akar egy szabad világban. Ez egyáltalán nem egy szabad világ.

Azt hogy érted, hogy te nem tudsz önromboló történetet írni?

Morálisan nem tudnám magamra húzni annak az elmesélését, hogy egy kisebbség elbukja a saját emancipációs harcát. Egy ilyen kimenetelű történetnek nem én vagyok a szerzője, bár vannak ilyenek, voltak a múltban is. Valószínűleg alkati kérdés, hogy nem érdekel az elbukás. Sokkal nehezebb a megtartó deszkákat megtalálni, engem ez foglalkoztat. Egy olyan történetmesélés, amely a bukásról szól, felnagyítaná azt a szituációt, hogy kívül vagyok egy közösségen, kívülről szemlélődöm. Én pedig egészen közel akartam kerülni ezekhez az emberekhez, mert szerettem volna megérteni azt, ami velük történt, és azt is, hogy a történések mögött milyen mechanizmusok húzódnak meg.

Még több Tompa Andrea a Nem rossz könyvek podcastben.