• Mitől fél egy harmincas férfi, akinek látszólag mindene megvan – sikeres munka, stabil párkapcsolat és rendezett élet?
• Három évvel a generációs sikerré vált Legjobban a nőktől féltem után megjelent Horváth András Dezső új regénye, az Új tenger.
• Harmincas főhőse látszólag révbe ért: sikeres első könyvvel a háta mögött, stabil kapcsolatban él, ám egyetlen váratlan találkozás mindent felülír, amit a szerelemről és az írásról gondolt. Hamarosan döntenie kell: a hűséges, csendes boldogtalanságot választja, vagy az árulással járó, mindent elsöprő szenvedélyt.
• A szerzővel a szabadság nyomasztó terhéről, a férfi sebezhetőségről, a csendben kihűlő kapcsolatokról, valamint arról beszélgettünk, hogy mi a hűség tétje harminc felett.

444: Az Új tenger alaphelyzete szerint a harmincas férfi főhős élete látszólag sínre került: van munkája, stabil kapcsolata, elvileg boldognak kellene lennie – mégis retteg. Mitől fél egy férfi, akinél látszólag minden rendben van?

Horváth András Dezső: A boldogságot és a szabadságot kibírni az egyik legnehezebb dolog a világon. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a szabadság magától értetődően felszabadító, pedig valójában iszonyatos teher, a valóságban pokolian nehéz szabadnak lenni. Egy merev, autoriter rendszerben sok szempontból sokkal kényelmesebb élni, mert ott világosak a frontvonalak: van egy külső struktúra, ami ellen lehet lázadni, és ha valami nem sikerül az életedben, könnyű ráfogni a rendszerre. A szabadságban viszont elpárolognak a kifogások: neked kell vállalnod a felelősséget a tetteidért, neked kell eldöntened, mi a helyes és mi a helytelen, mert senki nem kényszerít rád semmit, mindenki azt mondja, döntsd el te. Nem mondhatod többé, hogy a körülmények a hibásak.

Ugyanez a helyzet a boldogsággal is. Az ember megérkezik valahová, és elméletileg boldognak kellene lennie, sőt bizonyos szempontból valóban az is. Ezzel párhuzamosan viszont azonnal bekapcsol a pánik: egyrészt a rettegés attól, hogy ezt bármelyik pillanatban elveszítheti, másrészt a felismerés, hogy talán mégsem ez az, amit egész életében keresett.

Rengeteg embernél látom ezt a húszas éveik végén, a harmincas éveik elején, hogy megérkeznek az első igazán stabil, felnőtt kapcsolatukba, és előbb-utóbb eljön az a pont, amikor nem értik, miért nem jó, hová tűnt az a magától értetődő tűz, ami az elején megvolt, és egyáltalán vissza lehet-e még hozni. Sokan évekre, évtizedekre benne ragadnak ebbe a bénító állapotban.

Miért érezted úgy, hogy tovább kell kísérned ennek a figurának az útját? Mi maradt a történetében, ami egy új regényért kiáltott?

Éreztem, hogy maradt még mondanivaló. Amikor megjelent az első könyv, hamar jött a Helikon Kiadó megkeresése, én pedig egy picit meg is ijedtem, hogy ez a folytatás most természetes elvárás-e, vagy csak egy külső nyomás. A legfontosabb szempont számomra az volt, hogy semmiképpen sem akartam kétszer megírni ugyanazt a könyvet.

Vannak számomra meghatározó prózaírók – Kundera, Houellebecq, Buzzati, Cortázar vagy Bartis Attila –, akik mindig képesek valami egészen új fénytörést, új réteget belevinni a sokszor hasonló világú regényeikbe. Engem viszont nem a puszta cselekmény érdekelt, hanem az, hogy a gondolatvilág, az az univerzum, amit megteremtenek, fejlődik-e. A prózaírás nem olyan, mint a költészet. Tizenhét évesen lehetsz Arthur Rimbaud vagy József Attila, de prózaíróként ez szinte lehetetlen. Más regényt ír a harmincöt éves Kundera, mint az ötvenéves, és az igazi csúcs általában az érettebb korban érkezik el.

Meg akartam várni azt a belső pontot, amikor úgy tudom megélni és megírni a nyitójelenetet, hogy az ne ugyanaz a tempó legyen, mint az első kötetben. Amikor ez a nyers változat elkészült, elküldtem M. Nagy Miklósnak, a kiadó vezetőjének, aki miután elolvasta, felhívott, és az egyik legfontosabb tanácsa az volt: engedjem bele magam sokkal mélyebben az érzelmek kibontásába. Az első könyvben erre nem volt idő, mert az olyan volt, mint a tipikus húszas évek: egyik buliból esel a másikba, alszol három órát, aztán három év múlva felébredsz, és azon gondolkodsz, hogy te jó ég, én tényleg ezt mondtam annak a lánynak? Harminc után lelassulsz, jobban el tudsz mélyülni a dolgokban, és ehhez meg kellett találni a megfelelő hangfekvést. A történet magva már régen megvolt a fejemben, a hangot kerestem.

Nemrég egy barátom azt mondta, teljesen meglepte az Új tenger, mert arra számított, hogy a Legjobban stílusát kapja vissza, és egy egészen más szöveggel találkozott. Ez volt a legnagyobb bók, amit íróként kaphattam.

Mennyit kell ismernie az első regényből annak, aki most találkozik először a főhősöddel? Az Új tenger önálló történetként is olvasható?

Nem tagadom, a lírai én ugyanaz a karakter. Amikor a másodikat írtam, még nem volt arról szó, hogy a Legjobban új kiadása is átkerül a Helikonhoz, ezért teljesen különálló, független könyvként építettem fel. Természetesen reflektálok az első regény eseményeire, de – és ezt tényleg nem marketingfogásként mondom – aki az Új tengerrel találkozik először, annak is kerek, önállóan működő és érthető lesz a történet.

Karl Ove Knausgård ötkötetes Harcom regényfolyamánál is mindegy, melyik könyvvel lépsz be a világába, bár nyilván jó sorrendben olvasni, mert idővel kirajzolódik a nagy kép. Nála az első kötet a halálról szól, a második a szerelemről, miközben folyamatosan ugrál az időben a gyerekkor, a fiatal felnőttkor és a középkor között, mégis azonnal benne vagy a belső világában. Ami nálam a két kötet között változott:

a karakter sokat fejlődött, más lett az érzelmi viszonyulása a veszteségekhez, és jóval mélyebben képes reflektálni a saját életére.

A korábbi csapongás és útkeresés után a főszereplő immár egy stabil, felnőtt párkapcsolatban él egy Flóra nevű lánnyal. Miben lett érettebb a karakter az első könyvhöz képest, és mit nem ért még mindig magával kapcsolatban?

Szerintem sok mindenben érettebb lett, leginkább abban, hogyan látja a vonzalmait. Nemrég beszélgettem erről valakivel: a személyiségfejlődésed rendkívül pontosan lemérhető azon, hogy milyen típusú nőkbe szeretsz bele az életed során. Ez a nőknél ugyanígy működik. A húszas éveidben sokkal nagyobbakat hibázol, mint később – remélhetőleg. Az, hogy kihez és mihez vonzódunk, valószínűleg nagyon korán, már gyerekkorban eldől.

Ennél a karakternél az is meghatározó, honnan jön. A szülei kapcsolata, az ő szerelmük indulása, és az a hatalmas áldozatvállalás, amit mindkét fél részéről meghoztak. Ez nem feltétlenül konkrét eseményeken vagy családi párbeszédeken keresztül formálja a figurát. Nem akarok a divatos transzgenerációs közhelyekkel előhozakodni, mert borzasztóan elcsépeltnek tartom, de az tagadhatatlan, hogy valamilyen módon mélyen őrizzük magunkban azt, amiből lettünk. Ahogy haladunk előre a cselekményben, a srác egyre többet megért a szülei házasságából, és ezzel párhuzamosan kezdi levonni a maga tanulságait a szerelemről és az életről. Én magam is huszonöt-huszonhat évesen szentül meg voltam győződve arról, hogy mindent tudok a világról. A valóság ezzel szemben olyan, mint egy tölcsér, azt hiszed, egyre szélesebb a látóhatárod, aztán egyszer csak felnézel, és meglátod magad fölött a hatalmas, vakító, koromsötét eget.

A regényben ezt olvassuk: „A szerelem számomra sok szempontból olyan volt, mint egy haldokló nyelv. Csak két ember beszélte az egész világon, a két szerelmes.” Mi történik akkor, amikor egy stabil párkapcsolatban elkezd elkopni ez a közös nyelv? Törvényszerű, hogy az évek múlásával kihűlnek a kapcsolatok?

Ha erre tudnám a pontos választ, nem regényíró lennék, hanem valami felkapott életvezetési coach, aki óránként egymillió forintot számláz ki. Szerintem a kihűlés nem feltétlenül magától értetődő és elkerülhetetlen folyamat. Az, hogy az ember valójában mire vágyik és mit akar az élettől, rendkívül hosszú belső út. A modern világban, amelyben élünk, felfoghatatlanul sok a lehetőség, ami paradox módon sokkal inkább teher, mert iszonyatosan nehéz választani a rengeteg inger és zaj között. Sokkal több helyről próbálják megmondani neked, hogy ki legyél, hogyan élj, mint ötven vagy száz évvel ezelőtt. Óriási meló valóban megismerni önmagadat, és ezt a munkát az emberek többsége inkább megspórolja. Vannak kapcsolatok, amelyeket meg lehet menteni, és vannak, amelyeket egyszerűen nem.

Vannak olyan sorshelyzetek is – és az Új tenger nagy részben erről szól –, amikor belép az életedbe egy olyan természeti erő, amit képtelen vagy racionálisan befolyásolni.

A tét is folyamatosan változik az évek során: huszonkét évesen fejest ugrani egy ilyen helyzetbe egészen mást jelent, mint harminckét vagy negyvenkét éves fejjel. Alkatilag melankolikus ember vagyok, de soha életemben nem voltam depressziós, mert pontosan tudom, hogy az élet mindig meg fog lepni valamivel. Amikor egy ilyen típusú, mindent elsöprő szerelem megtörténik, az olyan, mint egy reset gomb: minden korábbi szabály és fogadkozás újraíródik, te pedig teljesen fegyvertelenné válsz ellene. Itt bukkan elő a szabadság igazi dilemmája, mi a helyes döntés akkor, amikor a saját vágyaidat követve tönkreteszel valakit, akit közben őszintén szeretsz?

A haldokló nyelv motívuma az antropológiából és a nyelvészetből származik, ami mindig mélységesen érdekelt. Míg az első könyvben a csillagászat és az asztrofizika volt egyfajta gondolati háttér, itt most teret engedtem az antropológiának. Lenyűgöző tény, hogy arra a kérdésre, hogyan született meg az emberi nyelv, a mai napig nincsen egzakt tudományos válaszunk. Közben a nyelvek folyamatosan haldokolnak a világban, minden globalizálódik és szürkévé válik. Az egyik legmegrázóbb jelenség, hogy abban a pillanatban, amikor meghal egy ősi nyelv utolsó anyanyelvi beszélője, az a nyelv és az általa kifejezett világérzékelés örökre megszűnik létezni.

Szerintem a szerelemmel pontosan ugyanez a helyzet: ha kihuny az utolsó közös varázs és elkopik a privát szótár, akkor vége van, azt nem lehet mesterségesen újra előállítani.