9 nap alatt 15 ezer néző, 45 film és 63 vetítés, amiből 25 telt házzal ment – összegeztek eseményzáró közleményükben hétfőn a Budapest International Film Festival szervezői, úgy tűnik, elégedetten.

Mellékszál: én kevésbé voltam elégedett – de nem a felhozatallal. Hanem azzal, hogy sokkal több film érdekelt volna, mint amennyire el tudtam menni. Mondjuk eleve egyértelmű volt, hogy ez lesz, tavaly is így volt, jövőre se lesz máshogy.

Szelektálnom kellett szűkkeblűen, az volt a szempont, hogy olyanokra nem megyek, amiket az egészen közeli jövőben úgyis be fognak mutatni Magyarországon (ezt csak részben tartottam be). Így hiába kedvencem Martin McDonagh, a Wild Horse Nine kimaradt. Ugyanígy járt Horvát Lili (Jegyzeteim a Marsról), Nemes László (Moulin), Jordan Firstman (Club Kid) vagy Javier Calvo és Javier Ambrossi (La Bola Negra) is. És hát az is előfordult, hogy időpont-egyeztetési nehézségeim keletkeztek, ezért nem néztem meg Terrence Malick 1978-as Mennyei napokját sem retrospektíve.

Sajátos következménye mindennek, hogy egy olyan filmet sem láttam, amelyek díjakat kaptak.

A sorrendben immár 3. BIFF nyertesei ugyanis a következők:

• közönségdíj: La Bola Negra (Javier Ambrossi, Javier Calvo)
• legjobb film: La Gradiva (Marine Atlan)
• kiemelkedő alakítás díja: Eva Huault (Shana)
• kiemelkedő művészi teljesítmény: 9 Temples to Heaven (Sompot Chidgasornpongse)
• kritikusok díja: La Bola Negra (Javier Ambrossi, Javier Calvo)
• diákzsűri díja: La Gradiva (Marine Atlan)

Milyenek lehetnek ezek, ha az általam megtekintettek – és semennyire sem díjazottak – között is volt három, amikről csak jót tudok mondani?

Mondok is – jót –, ebben a körben összesen háromról.

Mike Leigh: Tender Loving Care

Összejöttem egy tűzoltóval, gondoltam, kipróbálom valakivel, aki egyenruhát visel, meséli Rosie, más kérdés, hogy még soha nem láttam egyenruhában, teszi hozzá. És egyenruha nélkül láttad-e, kérdezi az öreg Geoff tréfásan. A jelen lévő többiek szörnyülködnek és nevetnek, miket nem mond a mókás vén kujon.