Az idén átadott templomban szovjet szimbólumok vegyülnek a keresztekkel és gépfegyveres katonák mozaikjaira tekintő angyalok állnak a náci fegyverek fémjéből öntött padlón.
Egy új üzenet.
A magyar kormány legutóbb 60 éve darálta be az ügyészséget és a bíróságokat. 231 ember kivégzése lett a vége. Hogyan és kiknek a segítségével volt képes a politika teljesen átvenni az irányítást a jog felett?
Ezt nevezik progressziónak. Már csak Pruck Pál nevét kell odaírni, bocsánatot kell kérni, és minden rendben lesz.
Újabb alternatív tényekkel gazdagodik az 56-os legendárium. Klein Robika szülőatyja szerint például azért kérdőjelezték meg azt, hogy ő szerepel a Pruck-fotón, mert ő lett Budapest díszpolgára, és nem a Saul fia.
Az 1956-ról folyamatosan kamuzó színész-rendező elhunyt édesanyja emlékére hivatkozva nem hajlandó elismerni, hogy Pruck Pál van a fotón, amivel turnézik. Azt is állítja: bármelyik pillanatban belehalhat abba, hogy a forradalomban többször is kivégezték.
A későbbi irodalmi Nobel-díjas kolumbiai író 1957-ben bejárta a keleti blokkot, és Kisújszálláson külföldi tudósítóként hallgatta meg az MSZMP-főtitkár beszédét.
„Dózsa egész életében kiállt a forradalom mellett, Pruck megtagadta azt és a kádári propaganda szolgálatába állt. Azon a kamaszkori fényképen egy forradalmár van” – mondta a kormánybiztos.
Semmivel sem lehetett volna méltóbban ünnepelni 56 évfordulóját, mint rommá támogatott berlini, londoni és párizsi Leslie Mándoki-koncertekkel meg persze az ezekről szóló filmmel.
Elfelejtettük volna? – kérdezik 1956-ról. Ha az ország nem is, öt érvünk van arra, hogy a kormány igen.
Több mint egy hónappal az 56-os plakátbotrány kitörése után sem Dózsa László, sem Schmidt Mária nem ismerte el, hogy a Pruck családnak van igaza.
Ha csak egy cikket olvasol el a Pruck Pál-fotóról és Dózsa László állítólagos hőstetteiről, ez legyen az. De ha Schmidt Mária állításai közt akár csak egy konkrét bizonyítékot is keresel, ne ez legyen az. Végre kiderül az , ki akarja elvenni 1956 emlékét „az MSZMP szellemiségét idéző gátlástalansággal”.
„Mocskolódás helyett elég lett volna annyit mondani, bocsánat, tévedtünk, kijavítjuk. De nem, ez nem megy maguknak, inkább lebűnözőzik, bemocskolják az embert.”
Az 1956-os Emlékbizottság társelnöke, Schmidt Mária kormánybiztos megtörte a hallgatást, és egy csomó érvet felhozott a plakátbotrányban. Szerinte egy „szűk és jól behatárolható csoport” „az MSZMP szellemiségét idéző gátlástalansággal” akarja megfélemlíteni nemzetünk legnagyobbjait.