Pintér Béla ma az ország messze legelismertebb kortárs színházi rendezője, mármint ha az elismerést nem álláshalmozással és kormányzati hátszéllel, hanem pozitív nézői és kritikai visszajelzésekkel mérjük.
A társulata több mint fél éve hetente többször 450 ember előtt adja elő a rendező eddigi legújabb és talán legviccesebb darabját, a Marshal Fifty-Sixet, amit csak a választás után egy héttel volt szerencsém megnézni, nem is remélve, milyen vigasztaló felismeréssel jár majd az előadás.
Előzőleg ugyanis attól tartottam, hogy teljes apátiában kell majd végigszenvednem a „kereszténydemokrácia” sokadik kifigurázását. Szerencsére ehelyett olyasmit kaptam, mintha csak végre feltalálták volna az ultimate közéleti élményt.
A nyári tábori kreténkedéseket idéző burleszk – amit a Szentivánéji álom és az A Mester és Margarita ihletett – biztosan szétesne, ha nem profi gárda vinné színpadra, de most nem a technikai részletek a fontosak. (Aki értő kritikát olvasna az előadásról, itt talál egyet.)
Most inkább a történet politikai üzenetét emelném ki, bár tényleg nem akarnék szó nélkül elmenni amellett sem, hogy az alakítások tökéletesek, a színpadon eldugott zongorista nagy ötlet, a látványra nem lehet panasz, a párbeszédek íve kitűnő, a dalok jók, és a poénok is majdnem mind ütöttek. De a telt házzal futó Pintér-daraboknak felesleges is további reklámot csinálni, akit érdekel, nézze meg, a többieknek pedig jönnek a spoilerek.
Légy része a közösségünknek, segítsd az újság működését!
Már előfizetőnk vagy?Vidnyánszky Attilának korábban nem adtak elég lehetőséget a Színművészetin, most elveszi erővel. A magyar film és színház jövője múlik azon, hogy mire jut egymással az egyetemet megvető új kuratórium, és a velük szembeszálló oktatók és hallgatók.
Újabb 20 mondat, amivel minden eddiginél pontosabban magyarázzuk el, mit jelent az, hogy Magyarország előre megy, nem hátra.
„Kár sunnyogni, elhallgatni, félremagyarázni, meghamisítani a magyar történelmet” – írja a Pesti Srácok lapigazgatója, Dózsa László pártfogója, az 56-os forradalmat a keményvonalas kommunisták által kitervelt és kiprovokált eseménynek tartó rendező.
Az oroszok mellet Békemenetet szervező Bencsik az őt ért vádakra azt is hangsúlyozta: 1990 óta jobboldali újságíró.
A megszállt egyetem az elmúlt öt évben többször is képtelen hazugságokkal felsülő színész-rendezőt tartja alkalmasnak arra, hogy 1956 emlékét őrizze.
Ha csak egy cikket olvasol el a Pruck Pál-fotóról és Dózsa László állítólagos hőstetteiről, ez legyen az. De ha Schmidt Mária állításai közt akár csak egy konkrét bizonyítékot is keresel, ne ez legyen az. Végre kiderül az , ki akarja elvenni 1956 emlékét „az MSZMP szellemiségét idéző gátlástalansággal”.
Az 56-os forradalom hiteles krónikása Anettkának vallott a szexuális teljesítőképességéről.
Orbán egyik kedvenc 56-os hőse erről 2005-ben beszélt, de természetesen ilyesmi nem történt. Megtaláltuk a színész egyik 1994-es beszámolóját is, amiben azt ígérte, ha a szocialisták visszatérnek, elmegy az országból.
Legalább 2 milliárd forintot kapott a magyar adófizetőktől a Németországban élő zenész, most megnézhettük, hogy mire ment el ennek a kétharmada.
A bíróság a 6. napon ítéletet hozott a perben, amit a pesti srác lánya indított a Schmidt Mária vezette közalapítvány ellen, hogy tüntessék el a csaló Dózsa László nevét a plakátokról, és kérjenek bocsánatot.
Dózsa László forog a tömegsírban: minden idők legnagyvonalúbb javításával azt is átírták, hogy átírták a múltat.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem is kikerülte a válaszadást, hogy miért a színészt hívták meg az '56-os megemlékezésre.
Elfelejtettük volna? – kérdezik 1956-ról. Ha az ország nem is, öt érvünk van arra, hogy a kormány igen.
Újabb alternatív tényekkel gazdagodik az 56-os legendárium. Klein Robika szülőatyja szerint például azért kérdőjelezték meg azt, hogy ő szerepel a Pruck-fotón, mert ő lett Budapest díszpolgára, és nem a Saul fia.
A rendező szerint szólni kéne a Szijjártónak, hogy már nem muszáj a seggnyalás, Orbán pedig a röhejes pávatánc helyett kereshetne egy egyenes gerincű, büszke magyar férfitáncot.
Egy gyászbeszéd, amiből pontosan kiderül, hogy mi áll az orbáni kulturális forradalom hátterében.