Vannak erre kutatások, de magunktól is tudhatjuk: ha elég messziről nézzük, akkor az emberek túlnyomó többsége hasonlóképpen gondolkozik a meghalásról. Mindenki azt szeretné, hogy az élete utolsó hónapjaiban, napjaiban, óráiban

• meg tudja őrizni a méltóságát;
• ismerje a lehetőségeit és tudjon dönteni;
• minél kevesebb testi fájdalmat érezzen;
• minél kevésbé terhelje le a szeretteit;
• és biztonságos, támogató környezetben legyen.

Kevés fontosabb dolog van az életben, mint a halál, mégis: ezek az alapvetőnek tűnő feltételek ma Magyarországon a legritkább esetekben állnak fenn.

Az életvégi döntések gyakorlati, etikai és jogi útvesztői – ezzel a címmel tanácskozott a héten a Magyar Tudományos Akadémián sok felkészült szakember, orvos, ápoló, jogász, szociológus, filozófus, közjegyző és szakpolitikus. Ha egy konferenciának már a címe is útvesztőkre utal, akkor nem érdemes pofonegyszerű megfejtéseket várni tőle. A tucatnyi előadás és számtalan érdemi hozzászólás után a laikus tudósító azért mégis le tud vonni tanulságokat.

Az egyik az, hogy bár minden felmerülő fogalom – emberi méltóság, eutanázia, hospice, palliatív ellátás, terminális szedáció, méltóságterápia, élő végrendelet – bonyolult jogi, orvosi, pszichológiai és gazdasági kérdéseket vet fel, a válaszokat nem nekünk kell megtalálni nagy hirtelen. Nyugati országokban és nemzetközi szervezeteknél

már rég megvannak azok a tesztelt, utánkövetett jó gyakorlatok, amelyeket alkalmazni lehet.

A másik jó hír, hogy ez nem mindig pénzkérdés. Persze, ez az terület is súlyosan forráshiányos, de például

• az otthoni ellátás nem csak emberbarátabb, hanem olcsóbb is tud lenni;
• a kórházi ágyakból nem feltétlenül kell több, csak máshogy kellene elosztani őket;
• a betegek életét és szenvedéseit fölöslegesen meghosszabító, drága beavatkozások helyett pedig inkább arra az időszakra lehetne összpontosítani, amikor még javulás várható az állapotukban.

Más problémákat minimális anyagi befektetéssel, adminisztratív intézkedésekkel lehetne kezelni: ilyen az életvégi nyilatkozatok becsatornázása az EESZT-be, aminek segítségével a kórházba váratlanul bekerülő beteg akarata világos lenne az intenzív orvosok előtt.

Ha viszont a lényegről akarunk beszélni, akkor ott már nyoma sincs az egyszerűségnek. Alig túlzunk, ha azt mondjuk:

a jobb életvégi döntésekhez nem csak a teljes egészségügyi rendszer, hanem az egész magyar társadalom rohamléptű fejlődése lenne szükséges.

Ezt igen hatásosan, szinte színházi dramaturgiával vitte színre két elismert kutató és egy szakállamtitkár a konferenciát záró kerekasztalon.