Egy fiatal mozgalom kegyetlen leckét kapott orbánizmusból. A hatalom Jámbor Andrásékon keresztül mindenkinek üzent, aki bele akar szólni közös ügyeinkbe.
Gyurcsányék vagy mi? - kérdezte a hatalom az orvosoktól, de több mint kétharmaduk átlátott a szitán.
Újra aktuálissá vált, hogy: „s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest, már azt is gyűlölték, akár a pestisest”.
Évfordulója van nemcsak az orosz inváziónak és Orbán árulásának, de az ellenzék ostoba és erkölcstelen kollaborációjának is.
Azzal, hogy a fideszes médiabirodalomban semmilyen belső kritikának vagy ellenvéleménynek nincs helye, saját maguk ágyaznak meg az egyre radikálisabb írásoknak. Ez pedig olyan szintre hergelheti a táborukat, amire lehet, hogy a fideszes politikusok sincsenek felkészülve.
Ami most az ország egyik legjobb gimnáziumával és annak igazgatójával történik, az a hatalom üzenete minden iskolának.
Egy vitát úgy akarnak lerendezni, hogy bosszút állnak a magyar fiatalokon? Micsoda dolog pusztán politikai okból gyerekeken bosszút állni? Micsoda dolog ez?
Azzal együtt lehet élni, hogy Orbán Viktor téved. Azzal nehezen, hogy bármiféle demokratikus kontroll nélkül viheti az országot arra, amerre tippeli a jövőt.
Fekélyes szájüreg, rohadó fogak, betonvastagságú bőrkeményedés leszedése, pattanás kinyomása, zavarba ejtő szexuális tartalmak - ezek pörögtek be kérés nélkül a TikTok-feedemben, de ezzel a jelenséggel nem vagyok egyedül.
A világ kicsit bonyolultabb annál, mint hogy egy fehér, keresztény, európai értékeket képviselő ország győzte volna le a foci-vb döntőjében Afrikát.
A két politikai kalandor nyílt megjutalmazása üzenet a magyar embereknek és a nagyvilágnak is.
Ennyi ember ilyen sokat kockáztatva még soha nem állt ki az állami elnyomás ellen a rendszerváltás óta, mint most a tanárok sokasága teszi.
Orbán Viktor már megint nemzetközi tényező lett. A tömegdemokrácia kiteljesedésének korszakában a gumicsontok nem azért vannak, hogy bármiről is eltereljék a figyelmet, hanem azért, hogy formálják a politikát.
Az SZFE vezetői nem most beszélnek először a kulturális intézmények politikai csatasorba állításáról, de ez idáig szinte minden esetben csak az einstandig és a lebontásig jutottak.
A XX. században volt olyan helyzet, amikor egy ország megtámadta a szomszédait, erre egy magát függetlennek beállító hatalom az agresszió elítélése helyett a béke fontosságáról kezdett beszélni. Belső fórumain pedig mást nevezett meg fő felelősnek ahhoz képest, mint akit úgy-ahogy elmarasztalni hajlandó volt a nyilvánosság előtt.