Együttélés a jövő Oroszországával – rossz és még rosszabb forgatókönyvekre számíthat Európa

• Lehet, hogy Moszkvának nincsenek NATO-tagállamokkal szembeni területi igényei, de téves helyzetértékelései vannak, ezt az ukrajnai háború is mutatja. Miért ne értékelhetnének félre valamit a jövőben is úgy, hogy racionálisnak tartsák egy NATO-tagállam megtámadását?
• Bár a háború az orosz átlagpolgár számára még több elnyomást hozott, a központi hatalom valójában nem megerősödött, hanem meggyengült, már nem tudja betölteni a mediátor szerepét az elitek közti érdekkonfliktusokban.
• Gyakorlatilag kizárható, hogy akár egy menedzselt átmenetből, akár egy hatalmi válságból demokratikus erők emelkedjenek ki és kerüljenek helyzetbe, ezért rossz és még rosszabb forgatókönyvekre érdemes készülni.
• Oroszország három évvel a háború kezdete után távolabb van az ukrajnai céljaitól, mint annak megindítása előtt volt. Paradox módon éppen Ukrajna NATO- vagy EU-csatlakozása jelenthetne garanciát Moszkva számára az ukrán revansizmussal szemben.
• Az orosz haderő a háborút követően várhatóan a szovjet tömeghadsereg és a hivatásos haderő egyfajta elegyét képezi majd.

Oroszország Ukrajna elleni háborúja óta érthető módon ismét előtérbe került az európai védelem kérdése. A már negyedik éve tartó háború megmutatta, hogy Európa nem rendelkezik azzal a hadiipari potenciállal, ami lehetővé tenné egy hasonlóan elhúzódó és magas intenzitású háború megvívását, kulcsfontosságú katonai képességekben pedig reménytelenül kiszolgáltatott az emiatt egyre kevésbé lelkes Egyesült Államoknak – ahogy arra az Ukrajnának nyújtott amerikai hírszerzési támogatás rövid időre történő felfüggesztése is figyelmeztetett.

A felismerés nem új keletű, már a kilencvenes évek balkáni háborúi és a 2011-es líbiai intervenció alapján is lehetett erre következtetni. Európa azonban ma egy világrendváltás kiszámíthatatlanságának körülményei között kénytelen szembenézni a gőzerővel militarizálódó Oroszországgal, miközben elkerülhetetlenné vált, hogy az Egyesült Államok (Trumptól függetlenül is) csökkentse jelenlétét, hiszen figyelmét és erőforrásait Kínára és a csendes-óceáni térségre összpontosítja.De vajon mit várhatunk Oroszországtól, és mennyiben jelent majd fenyegetést Európára, ha a jelenlegi háború (vagy reálisabb megközelítésben: a háború jelenlegi szakasza) lezárul?A fenyegetés meghatározásakor célszerű az adott szereplő szándékából és képességeiből kiindulni. Orosz kategorizálás szerint:

• ha a katonai képesség megvan, de a szándék hiányzik, akkor katonai veszélyről beszélhetünk;
• ha a szándék megvan, de a katonai képesség nincs, akkor már majdnem közvetlen katonai fenyegetésről beszélünk;
• ha pedig a szándék és a katonai képesség egyaránt megvan, az közvetlen, gyakran elkerülhetetlen katonai fenyegetést jelent.

Ebben a cikkben – elsősorban orosz források alapján – Oroszország várható képességeit és szándékait alapul véve nézzük meg, mit várhat Európa a jövő Oroszországától.

Téves értékelések

Gyakran hangoztatott ellenérv az orosz fenyegetéssel szemben, hogy Moszkvának nincsenek NATO-tagállamokkal szembeni területi igényei, ahogy arra sem utal semmi, hogy az orosz vezetés irracionális volna, és arra ragadtatná magát, hogy háborút kezdjen a nála sokkal erősebb NATO-val. Bár ez igaz, mégis éppen az Ukrajna elleni háború bizonyította, hogy a Kreml hajlamos saját magát is megtéveszteni, hiszen nem pusztán félreértette az ukrán társadalmi és politikai helyzetet, és alulértékelte az ukrán haderő morálját, de leértékelte annak a lehetőségét is, hogy az Egyesült Államok hajlandó lesz számottevő katonai segítséget nyújtani Ukrajnának.

Nyikolaj Patrusev, a Biztonsági Tanács akkori titkára, Putyin egyik fontos bizalmasa például egy 2021 nyári interjúban arra figyelmeztetett, hogy hiába élvezte Afganisztán az Egyesült Államok NATO-n kívüli fő szövetségesi státuszát, ez nem mentette meg a kabuli vezetést, ahogy Amerika „kijevi pártfogóit” sem fogja.

Vadkapitalizmus, vadputyinizmus

A másik szempont, amit figyelembe kell venni, hogy Oroszország esetében is nehéz előrejelezni, milyen belpolitikai-társadalmi változások mennek majd végbe az elkövetkező években, és hogy egy jövőbeli orosz vezetés miként gondolkodik majd ezekről a kérdésekről. Tatyjana Sztanovaja politikai elemző a háború óta bekövetkezett fordulatot „vadputyinizmusként” írja le, a 90-es évek vadkapitalizmusára utalva ezzel. (A Sztanovajával készített interjúnk itt olvasható.)

Bár a háború az orosz átlagpolgár számára még több elnyomást hozott, a központi hatalom valójában nem megerősödött, hanem meggyengült. Jól illusztrálta ezt Jevgenyij Prigozsinnak, a Wagner katonai magánvállalat egykori vezetőjének az esete, aki úgy vélte, hogy a hadvezetéssel fennálló konfliktusát megoldhatja annak erőszakos elmozdításával, és egy zendüléssel kész helyzet elé állíthatja az addig hezitáló Putyint. Bár ez kívülről szemlélve teljességgel irracionális lépésnek tűnt, be kell látnunk, hogy valójában nagyon keveset tudunk arról, ami a Kreml falain belül történik, és talán hiba volna azt képzelnünk, hogy Prigozsin ne ismerte volna jobban az orosz eliteken belüli dinamikákat és erőviszonyokat, mint a zendülést őrültségként értékelő elemzők.

Úgy tűnik, azzal, hogy a Kreml minden figyelmét leköti a háború, már nem tudja betölteni a mediátor szerepét az elitek közötti érdekkonfliktusokban. A korábban érvényes játékszabályok eltűnése a Jelcin-korszak kaotikus időszakát idézi meg, leszámolásokkal és bérgyilkosságokkal. Az orosz üzleti elit körében pusztító rejtélyes halálesetek többsége is valószínűleg ennek a következménye, és nem a Kreml számlájára írható.