„T. Krisztina 12.-es, kereskedelmi szakközépiskolás tanuló. Értelmes, jó képességű lány, a középiskolába 4-es átlaggal került, de mára ez igencsak leromlott: félévkor már 3 tárgyból bukott. A bajok 10. osztály vége felé kezdődtek. Egyre többet hiányzott az iskolából, sokszor igazolatlanul. Flegma, szemtelen, nemtörődöm lett. Néha önkényesen kiment az óráról, ha számonkérték, csak a vállát vonogatta. A szülei elváltak, ő az édesanyjával él, aki többszöri megkeresésre sem reagált.” (Másoddiplomás képzésben részt vevő tanár)

„Marcsi 17 éves szakközépiskolás lány, aki az iskola befejezése után cukrászként szeretne dolgozni. Egy közeli faluból érkezett az iskolába. Kicsi kertes házuk van, kétszobás, ahol hatan élnek. Édesanyja varrónő, édesapja gyári munkás. A családjáról nem szeret beszélni, csak annyit árult el, hogy nagyobbik bátyja sok olyan dolgot tett, ami miatt szégyenkeznek, és sokat szenvednek a szülei. Marcsi szeret sportolni, olvasni és zenét hallgatni, énekelni. Egy együttessel szokott alkalmanként rendezvényeken énekelni. Az ezért kapott kis fizetésével hozzájárul a család kiadásaihoz. Szeret iskolába járni, mert rengeteg barátja van, akikkel sokat lógnak együtt. Tanulmányi eredménye közepes. Az elméleti tárgyakat nem szereti, csak a gyakorlatot. Kreatív és segítőkész, de kevés szorgalommal rendelkezik, és nincs elég kitartása a dolgokhoz.” (Másoddiplomás képzésben részt vevő tanár)

A fenti két idézet Földes Petra A bizalom tere című, pedagógusoknak szóló, szemléletformáló könyvében olvasható, és két diákjait jellemző tanártól származik. Az első pusztán annak alapján jellemzi a gyereket, hogy milyen az iskolai teljesítménye, emögött egyáltalán nem látja magát az embert. A második jellemzés már sokkal közelebb áll ahhoz, ahogy a pedagógusoknak látniuk kellene a diákjaikat: komplex, érző lényekként, akiknek nem az az egyetlen tulajdonságuk, hogy hogyan tanulnak, vagy hogy milyen a magatartásuk. Erről a szemléletről írt könyvet Földes Petra, aki az iskolákat nem a tananyag átadásának tereként, hanem olyan társas térként írja le, amelynek bizalmon és biztonságon kellene alapulnia.

Cikksorozatban foglalkozunk azzal, hogyan hagyja hátra a magyar oktatási rendszer azokat a gyerekeket, akik nem bírják a tempót, traumákkal, érzelmi nehézséggel küzdenek. Miközben felhívjuk a problémára a figyelmet, igyekszünk bemutatni olyan civil, innovatív megoldásokat, mint az Arany Iránytű program vagy a Pressley Ridge Alapítvány munkája, akik azt a célt tűzték zászlajukra, hogy a hátrányos helyzetű, rengeteg kudarcot átélt gyerekekkel kezdjenek valamit.

Földes Petrával arról készítettünk interjút, hogy mennyire nem működik emberek találkozási helyeként az iskola, és hogyan marad el a tananyag „javára” az érzelmi nevelés.

Mesélj magadról kicsit, ha jól tudom, tanári végzettséged van.

Igen, tanítottam középiskolában matektanárként, most felnőttképzésben mentálhigiéniét tanítok. A mentálhigiénét tanárként végeztem el, mert azt vettem észre, hogy folyamatosan a nehézségekkel küzdő gyerekek kapcsolódtak hozzám, és azt éreztem egyre inkább, hogy velük van dolgom.

Szerinted miért kapcsolódtak hozzád ezek a gyerekek? A matektanároktól általában inkább félni szoktak a diákok.

A matematikát közel vinni a gyerekekhez már önmagában nagyon nehéz feladat, de nem akartam a matematika tekintélyén keresztüli tanári szerepvállalást. Valószínűleg már magában az, hogy nem szigorú matektanárként jelentem meg, egyfajta empátiát tükrözhetett, és kinyitott egy ajtót feléjük. Ez az ajtó engem sokkal jobban érdekelt, mint a matematikatanítás. Ezért szép lassan elkanyarodtam ebbe az irányba, tanítottam a Zöld Kakas Líceum Mentálhigiénés Szakgimnáziumban még matektanárként, de rövid időn belül az iskola szervezetfejlesztője és mentálhigiénés támogatója lettem. Most a felnőttképzésben pedagógiai asszisztenseket tanítok erre a szemléletre.

Mi ez a szemlélet, és miért írtad a könyvet?

Azt szeretném, hogy vegyük észre, mennyire erőteljesen társas kapcsolaton alapul a pedagógiai tevékenység. Az az érzésem, hogy sokkal többet beszélünk az oktatás tartalmáról – persze ott is vannak fontos kérdések a kultúraközvetítés kapcsán –, miközben teljes mértékben elsikkad, hogy itt emberek találkozásáról van szó. Meggyőződésem, hogy ennek a figyelembe vétele nélkül nem lehet tanítani, a tartalom tekintetében se lehet érdemi munkát végezni, mert ha nincs találkozás, egyszerűen nem jön létre a motivált közeg, amiben a kultúraközvetítésről értelmes lenne beszélni.

Mik azok a problémák, amiket látsz az oktatási rendszerben, mi inspirálta a könyvet?