„Az elkövetők, papok, hitoktatók nevében, és azon egyházi vezetők nevében, akik nem tettek meg minden lehetőt, hogy ezek a szörnyűségek meg ne történhessenek, kérem az áldozatok bocsánatát.”

Ezt a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) elnöke mondta egy gyermekvédelemről szóló – amúgy Ukrajnából érkező – kiállítás megnyitóján. Székely János vezette a közös imát, amelyet az áldozatokért mondtak szombaton a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán.

A fent idézett kulcsmondat egy újabb lépés a katolikus egyházon belüli gyermekbántalmazások botrányának negyedszázados magyarországi történetében, de nem véletlenül maradt tökéletesen visszhangtalan. A Magyar Kurír erről szóló tudósítását alighanem azért sem szemlézte senki már három napja, mert a kijelentés tétjének megértéséhez kell némi háttértudás, ami még egyházon belül is sokaknál hiányzik.

Hosszú, lassú, jó irányú

A folyamatot kritikusan szemlélők szemében a katolikus egyház megdöbbentően lassan és szinte mindig külső nyomásra reagált a papjai által elkövetett szexuális visszaélésekre. Bár világszerte kerültek nyilvánosságra elszigeteltnek hitt esetek korábban is, a Boston Globe 2002-es tényfeltáró sorozata volt a nagy robbanás, ezután a nyugati világ számos püspöki konferenciája indított múltfeltáró vizsgálatot. Ezek kivétel nélkül azt tárták fel, hogy

az elmúlt évtizedekben rendszerszintű gyakorlat volt a bántalmazó papok áthelyezése, az ügyek eltussolása, az áldozat helyett az intézmény védelme.

A Vatikán a botrányokra és az egyre jobban kiépülő katolikus gyermekvédelmi rendszer jelzéseire reagálva folyamatosan hozott új törvényeket, adott ki új és még újabb útmutatókat, és közben a másokra mutogatás helyét egyre inkább az önkritika, a megelőzés és a jóvátétel vette át. (Ezekről szól 80 oldalas kiadványunk, az Isten háta mögött.)

A magyar katolikus egyház ugyanezt az utat járja be, csak még lassabban, mint a nyugatiak, vagy akár a lengyelek, szlovákok, ahol már volt múltfeltáró vizsgálat. Nálunk egymást követték a különböző fázisok:

• először a hallgatás.
• Aztán a tagadás, hogy papok ilyen nem csinálnak.
• De ha csinálnak, akkor csak nyugaton.
• Ha nálunk is, akkor csak egy-két véletlenszerű esetben.
• Ha meg előkerült több tucat ilyen magyar eset, akkor is kisebb a gyerekbántalmazók aránya, mint máshol.

Ezekről a tévképzetekről már írtunk részletesen, és közben folyamatosan tudósítottunk az itthoni katolikus gyerekvédelem eredményeiről.

Bocsánat, bocsánat

A magyar egyháznak is végig kell járnia a lépcsőfokokat, amelyeket a nyugati püspököknek:

• általános bocsánatkérés,
• intézményi felelősségvállalás,
• a rendszerszintű hibák belátása,
• a püspökök személyes felelősségvállalása…

Nyilvánvaló, hogy egy ilyen hierarchikus rendszerben a vezetők magatartása erős üzenet az áldozatoknak és az elkövetőknek, és nagyon nem mindegy, hogy a feltárást vagy az elhallgatást erősítik a megnyilvánulásaik.

Az MKPK természetesen egy botrány, a Pető-ügy hatására kért először bocsánatot még 2019-ben, ahogy ők fogalmaztak: „az elkövetők helyett”. A hallgatás és a tagadás után ez akkor nagy előrelépésnek számított, bár a nyilatkozat nélkülözte a konkrétumokat, és nem az egyház vagy a püspöki kar nevében, hanem az elkövetők helyett kért bocsánatot – írtuk korábbi összefoglalónkban. Amikor 2024-ben sorra jöttek a kalocsai érsekségből a hírek, és ezekből minden korábbinál nagyobb botrány lett, a püspöki kar késve és gyengén reagált. Akkora volt a hiányérzet, hogy több püspök saját nyilatkozatban kért bocsánatot az áldozatoktól, böjtölt és imádkozott értük. Székely János is arról írt 2025 januári körlevelében: „Bocsánatot kérünk az áldozatoktól, az ő családtagjaiktól... Bocsánatot kérünk a keresztény közösségtől, és az egész társadalomtól is, amelynek óriási fájdalmat és csalódást okoztak ezek a bűncselekmények.”

Ezek már erőteljes gesztusok a katolikus világban, de Hortobágyi T. Cirill pannonhalmi főapát, aki szintén tagja az MKPK-nak, még tovább ment, amikor felvetette az egész rendszer felelősségét: „Felelős az elkövető, aki visszaél egyházi pozíciójával, tekintélyével, fölérendelt szerepével. Felelős az intézmény, a közösség és annak vezetői, akik süketek és vakok a figyelmeztető jelzésekre. És felelős a felettes egyházi szerv, amely szintén nem fordít elég figyelmet a visszaélések megszüntetésére, megelőzésére.”

2025 tavaszán megtörtént az is, aminek már rég meg kellett volna: egy püspök elismerte, hogy hibázott egy gyermekbántalmazási ügy kezelésében. Számos ilyen eset ismert, de Kocsis Fülöp metropolitia volt az, aki elég bátor volt kimondani a 444 által feltárt ügy kapcsán: „Én is elkövettem azt a hibát, hogy sokáig nem hallottam meg az áldozatok hangját. Első körben csak a megvádolt pappal beszéltem, aki természetesen tagadott, én pedig első hallásra azonosultam az álláspontjával. Hiba volt. Azóta megtanultam, hogy sajnos ezzel hallgattatjuk el az áldozatokat.”

A fenti sorban lehet elhelyezni tehát az MKPK elnökének a cikk elején idézett mondatát: „Az elkövetők, papok, hitoktatók nevében, és azon egyházi vezetők nevében, akik nem tettek meg minden lehetőt, hogy ezek a szörnyűségek meg ne történhessenek, kérem az áldozatok bocsánatát.”

Székely János tehát, ha tetszik, tabut dönt,

amikor a püspöki kar elnökeként arra utal: nem minden főpásztor járt el a legjobban, nem mindenki vesz részt teljes erővel a gyermekvédelem fejlesztésében. Addig nem megy el, hogy a magyar püspökök hibáztak volna, félrekezeltek volna ügyeket – természetesen volt ilyen, nem is egy, de az ezekkel való szembenézés majd a következő lépcsőfok lesz.

Dobszay Benedek ferences szerzetes, a katolikus gyermekvédelmi törekvések egyik motorjának számító Emberi Méltóság Stratégia szakmai vezetője ugyanakkor hangsúlyozta a kijelentés fontosságát: „hogy nyilvánosan kiáll a püspöki konferencia elnöke, és imádkozik az áldozatokért, ez igenis fontos lépés. Egyre érzékenyebbek az egyházi vezetők is. El kell fogadni, hogy ez egy út. Azt gondolom, minél jobban támogatni kell az egyházi vezetőket, hogy érteni tudják, mit jelent áldozattá válni, hogyan válik valaki elkövetővé, milyen irracionális helyzetek vannak. Ez mind segít abban, hogy belül értsék meg mindezt, és ebből a megértésből fognak tudni jó döntéseket hozni.”

Disclaimer: a cikkben idézett Hortobágyi T. Cirill és Dobszay Benedek közösen dolgozik a cikk szerzőjével a Gyerekasztal Munkacsoportban – ami persze nem jelenti, hogy mindenben egyetértenek. A képek felhasználásért köszönet a Magyar Kurírnak.