„A második világháború utáni nemzetközi rend nem egyszerűen elavult, hanem ma már fegyverként is használják ellenünk” – jelentette ki Marco Rubio külügyminiszter-jelölt múlt heti kongresszusi meghallgatásán Washingtonban. A floridai szenátor Donald Trump legtöbb jelöltjével ellentétben kifejezetten szívélyes fogadtatásban részesült mindkét párti kollégái részéről, jó személyes kapcsolatai és a hagyományos republikánus világképhez illeszkedő külpolitikai nézetei miatt kétség sem férhet ahhoz, hogy a felsőház gyorsan és nagy többséggel hagyja jóvá kinevezését. Rubio megszólalása azonban világossá teszi, hogy Trump hatalomba való visszatérésével végleg lezárul egy hosszabb korszak az USA külkapcsolataiban.

A nemzetközi kapcsolatok szakértői között egyébként is kedvelt vitatéma, hogy a globális intézményekre és szabályokra épülő liberális rend létezett-e valaha, vagy csak az amerikai hegemónia sajátos melléktermékeként értelmezhető; ha volt is ilyen rend, ennek válságáról lassan két évtizede lehet különféle elemzéseket olvasni. Alexander Cooley és Daniel Nexon professzorok – akiknek a témában írt korábbi könyvét tavaly mi is idéztük – legfrissebb, a Foreign Affairsben megjelentetett cikkükben amellett érvelnek, hogy ideje visszavonultatni a kifejezést, mivel mára az fontos vezérlő elv helyett ideológiailag terheltté vált, és csak megnehezíti, hogy értelmesen lehessen beszélni az Egyesült Államok szerepéről a megváltozott világban. Az internacionalisták számára egy idealizált múlt iránti nosztalgiát táplál, miközben a jobboldali populistákban a „liberális” szó olyan erős ellenérzéseket vált ki, ami az USA hosszú távú helyzetét gyengítő lépések felé tolja őket.

A liberális nemzetközi rend Cooley-ék szerint nem Trump újraválasztásával szűnt meg, hanem a régi-új elnök politikai felemelkedése inkább tünete egy hosszabb ideje zajló átrendeződésnek, de a második győzelem így is egyértelművé teszi: a 2017-20 közötti időszak nem egyszeri kilengés volt csupán, hanem jóval markánsabb irányváltás része. A Biden-adminisztráció fő célja volt elhitetni a világgal, hogy Amerika „visszatér” hagyományos nemzetközi vezető pozíciójába a megelőző ciklus anomáliája után. Részben azonban a globális erőviszonyok változása miatt, részben mivel Trump visszatérésének lehetősége végig beárnyékolta a bideni külpolitikát, az elnök kénytelen volt felvállalni a korlátait felismerő szuperhatalom szerepét.

Rubio kongresszusi nyilatkozata pedig bizonyos szempontból ennek a folytatását ígérte, amikor a külpolitikai megfontoltság érdemeiről beszélt:

„Ez a józan ész által diktált belátása annak, hogy miközben mi maradunk a leggazdagabb és legerősebb nemzet a Földön, a gazdagságunk sosem volt korlátlan, és a hatalmunk sosem volt végtelen.”

Nem különösebben meglepő kijelentések ezek manapság, de ha figyelembe vesszük, hogy Rubio tíz éve még a mainstream republikánusok egyik kedvenc elnökjelöltjeként Barack Obama külpolitikáját amiatt kritizálta, hogy nem eléggé veszi figyelembe az Egyesült Államok kivételességét, és túlságosan elzárkózik a világban betöltött morális vezető szereptől, akkor látható, hogy nagyot fordult a világ. Akkor Rubio a szabadkereskedelmi megállapodások egyik harcos támogatója volt, most viszont a „szabad és korlátlan kereskedelem melletti szinte vallásos elköteleződést” hibáztatta az amerikai ipari kapacitások szűküléséért, a középosztály zsugorodásáért és a munkásosztály kríziséért. Minden bizonnyal Rubio saját nézetei is változtak, de a meghallgatás egyik tanulsága az volt, hogy Trump „Amerika Első” retorikája immár a hivatalos politika, az új külügyminiszter számára pedig a legfontosabb, hogy lojális legyen az elnökhöz.

Egyszemélyes show

A novemberi választás óta a világban – és különösen az USA szövetségesei körében – némi aggodalommal figyelték, hogy mi várható a hétfőn hivatalba lépő kormánytól, de kimondott pániknak nem volt jele, sőt, az utolsó hetekben talán valamennyi óvatos optimizmus is észlelhető volt. Kétségtelen, hogy Trump lehetséges visszatérése senkit sem érhetett váratlanul, ahogy a távozó és az érkező adminisztráció közötti meglepően eredményes együttműködés a gázai tűzszünet érdekében is világszerte megnyugvást keltett. Friedrich Merz, a német kancellári pozíció fő várományosa egészen odáig ment, hogy Trump „nagyon jól kiszámítható” politikus, akinek elnöksége „lehetőség Európa számára”. Igaz, az új elnök Panamával és Grönlanddal kapcsolatos nyilatkozatai már határozottabb elutasítást váltottak ki a szövetségesek között.