Az Irán elleni támadások hoztak felszínre először komolyabb törésvonalakat nemcsak a Donald Trump mögötti MAGA-mozgalmon belül, de még az elnök közvetlen tanácsadói körében is. Való igaz, hogy az Elon Muskkal való szakításhoz vezető „nagy és gyönyörű” költségvetési javaslat kapcsán is felmerült, hogy kormányon Trump mennyire tart ki a kampányában megfogalmazott elképzelések mellett, de az ilyen alkudozásokat inkább értelmezik legtöbben a politika természetes részeként, ráadásul a költségvetés végső változatának meghatározása elsősorban a törvényhozás hatásköre, mintsem az elnöké.

A külpolitikát azonban jóval egyértelműbben az elnök alakítja, és az iráni nukleáris létesítmények elleni bombázások az „America First” önmeghatározás alappilléreivel kerültek látszólag ellentmondásba. Mióta Donald Trump 2015-ben berobbant az amerikai politikába, egyik fő megkülönböztető témája demokrata és republikánus elődeitől is az elhúzódó közel-keleti intervenciók elutasítása (nem mintha amúgy az iraki háború kitörésekor ne támogatta volna azt), illetve a szűkebben vett amerikai érdekek előnyben részesítése mindenféle „mások” megsegítése helyett. Ettől még persze Trump is alkalmazott erőt első ciklusában – például Szíriában, Afganisztánban –, olykor kockázatosabb döntéseket is hozott, mint pont az iráni Kászem Szulejmáni likvidálása, de új háborút valóban nem indított a térségben.

Iránban ezúttal ennek a veszélye is fennállt: habár a harmadik világháborút vizionáló hisztérikus reakciók erősen túlzóak voltak, a beavatkozás valóban regionális eszkalációval fenyegetett, és a kedden bejelentett törékeny tűzszünet ellenére továbbra is kimondottan bizonytalan a helyzet. Trump pedig ez alkalommal azokról a helyekről kapott dicséretet, ahonnan egyáltalán nem szokott – a Bush-érához kötődő neokonzervatív ideológia olyan jelentős képviselői, mint Eliot Cohen és David Frum álltak ki a döntése mellett –, és a bírálat is szokatlan irányból érkezett.