Miután 2023 decemberében hivatalba lépett Lengyelországban Donald Tusk kormánykoalíciója, több mint egy tucat civil szervezet addigi vezetője került miniszteri, miniszterhelyettesi és felügyeleti pozíciókba, kiüresítve ezzel a civil szektor egyes részeit. Olyan helyzetben történt mindez, amikor égető szükség lett volna az új kormány felügyeletére.

Másfél évvel később Ewa Kulik-Bielińska, a Stefan Batory Alapítvány akkor leköszönő igazgatója egy az OKO.press által is közölt írásában arra világított rá, hogy a civil szervezetekből a kormányzati pozíciókba való átmozgatások „nem eredményeztek új minőséget a szervezetek, a kormány és a parlament közötti kapcsolatokban”. Akkor azt írta, hogy a konzultációs folyamatok nem javultak a korábbiakhoz képest, a szervezeteket pedig továbbra is „kérlelőként, nem pedig partnerként, a tudás és szakértelem forrásaként” kezelik. De a legfontosabb meglátása talán az volt, hogy a kormányzati pozícióban dolgozó egykori kollégákkal szembeni kritikát a civil szervezetekben elnyomja a személyes lojalitás.

A Tisza Párt áprilisi kétharmados győzelme után a kormányváltással ha egyelőre nem is ugyanolyan, de bizonyos pontokban akár a lengyelországihoz hasonló helyzet lehet kialakulóban Magyarországon is. Már ha nem figyelünk oda már most, a nulladik pillanatban.

Gajdos László élő környezetért felelős miniszter például a beiktatása után jelentette be, hogy helyettes államtitkára Sipos Katalin biológus lesz, aki a WWF Magyarország igazgatói székéből ült át a minisztériumba, hogy „a kormányzati munkát választva tudományos és szakmai alapokon újítsa meg a hazai természetvédelmet”. Gajdos úgy fogalmazott, Sipos „személye a garancia a civil partnerségre és arra, hogy döntéseinket kizárólag tudományos alapokon, a gyermekeink jövője érdekében hozzuk meg”.

Egy hónappal a választás után derült ki az is, hogy az új kormányban Gyurkó Szilvia, a Hintalovon alapítvány alapítója felel majd a gyermekvédelemért a Szociális és Családügyi Minisztériumban mint gyermekjogi és gyermekvédelmi államtitkár. Gyurkó 2016-ban alapította a Hintalovon alapítványt, ami szakmai szinten az egyik legelismertebb gyermekvédelmi szervezetté nőtte ki magát.

Nem véletlenül kerestem meg „a gyerekek – politikai célú – szerepeltetése az új kormány működése alatt” munkacímű témámban őket – az alapítványon belül is Stáhly Kata pszichológust, gyerekjogi szakértőt –, hogy válaszokat kapjak a kérdéseimre: milyen véleménnyel vannak, illetve a jövőre nézve milyen ajánlásaik lennének

• a sükösdi tamburás gyerekek Parlamentben való szerepeltetéséről,
• az új miniszterelnök gyerekeinek vörös szőnyeges szerepeltetéséről,
• Bódis Kriszta ózdi Hétes telepen felvett videójáról, amin helyi gyerekekkel szedet(et)t fel szemetet,
• illetve arról az esetről, amikor 2025 decemberében Magyar Péter és Bódis Kriszta faggatott egy mindössze 11 éves gyereket, aki a gyermekvédelemből szökött el.

Az utóbbival kapcsolatos problémákat Diószegi-Horváth Nóra is felvetette véleménycikkében, amiben arról írt, hogy „teljes agyrém, ami a Zsolti bácsi-ügy körül történik”. De ahogy akkor is írta, a közvélemény továbblépett, a gyermekvédelem visszásságaira, az abban élők tarthatatlan helyzetére vetülő fókusz elhomályosult, és természetesen fogalma sincs senkinek arról, hogy a 11 éves gyerekkel mi történt azóta, hogy bárki figyel-e még rá – így az ezzel kapcsolatos kérdések továbbra is állnak.

Bár Bódis Kriszta a bejegyzését kritizáló cikkünk után azonnal törölte a gyerekeket felhasználó videóját, vagyis ebben az esetben látszólag működött a kritika utáni önvizsgálat, fontosnak éreztem az erről való beszélgetés folytatását, ahogy annak a témának a felvetését is, hogy egy, a többség számára felemelőnek tűnő pillanat valóban szükséges volt-e.

A sükösdi tamburás gyerekek Parlamentben való szerepeltetése számomra nem felemelő látvány vagy élmény volt. Én a kihasználásukat láttam. Ettől még érezhették sokan felemelőnek – ahogy egy, a 444-en megjelent cikk is mutatja –, sőt, maguk a gyerekek is érezhették annak, hisz kaptak egy ígéretet, méghozzá egy igazán különleges ígéretet, amit aztán be is tartottak számukra. De akárki is ígérte meg nekik ezt akármelyik párt színeiben, nem tudtam a zenélésük alatt nem arra gondolni, hogy ez mennyire hatásvadász. Hogy ugyanaz a kategória, mint egy golden retrieverrel ölelkező gyerek szerepeltetése egy random reklámplakáton.

A Hintalovon dolgozói az elmúlt hetekben iszonyú nehéz helyzetbe kerülhettek. Ha nem is teljesen klappoló példa, de hasonlóan izzasztó lehet diákként egy olyan iskolába járni, ahol az anyád a tanári kar oszlopos tagja, emiatt pedig úgy érzed, muszáj finoman fogalmaznod minden, a tanári kar tagjait érintő, problémásnak tűnő helyzetben.

A Hintalovon alapítványt Gyurkó kormányzati pozíciójának bejelentése után, de nem azzal a céllal kerestem meg, hogy teszteljem, mennyire befolyásolja őket a frissen kialakult helyzet, miszerint olyan egy olyan kormány tagjainak működését kellene a továbbiakban kritikus szemmel vizsgálni, akik között már ott van az alapítvány alapítója is.

Ennek ellenére még én magam is azt éreztem a válaszaik beérkezése után, hogy márpedig ez egy teszt, az eredményeket látva pedig kicsit talán billeg a léc.

444: Milyen esetekben számítanak a gyerekek biodíszletnek és milyen esetekben nem?

Stáhly Katalin/Hintalovon: Amikor egy gyerek csak úgy néz ki, mintha ott lenne, de valójában nincs ott. Amikor azt a szerepet adják neki, hogy színesítse a hátteret, akkor valójában azt üzenik neki, hogy a jelenléted fontos, a „gyerekséged”, a gyerek kinézeted fontos, de ennél több nem. Tipikusan ilyen helyzet, amikor a gyerekek állnak a politikus mellett a fotón, mosolyognak, de semmilyen beleszólásuk nincs abba, miről készül a kép, milyen üzenetet közvetít, vagy hogyan mutatja őket a kampány. Csak „díszletként” jelennek meg. A gyerekek valódi részvétele ezzel szemben azt jelenti, hogy értik a szerepüket, értik, hogy miért vannak jelen az adott eseményen, a szerepük pedig valós – a hangjukat meghallgatják, a véleményük számít, és aktívan részt vehetnek a döntésekben vagy a folyamatokban, akár egy kép elkészítésében is. Amikor a gyerekek aktívan bevonódnak például egy fotózásba: elmondhatják, milyen témákat vagy üzeneteket tartanak fontosnak, javasolhatják a képi megjelenítést, és az ötleteik alapján készül el a fotó, így a véleményük és hangjuk ténylegesen számít.

Segítő kérdések ahhoz, hogy felmérjük a gyermekvédelmi szempontokat egy gyerek szerepeltetésekor pl egy kampányeseményen, vagy fotózás alkalmával:

• Szükséges-e a gyerek megjelenítése?
• Mi a bevonás célja?
• Milyen gyerek(ek) részvétele indokolt?
• Hogyan jelenjen meg a gyerek?
• Mi az ábrázolás módja?
• Hogyan hat az a benne szereplő gyerekre most és a jövőben?
• Mit üzen a tartalom a többi gyereknek?
• Hogyan hat a tartalom társadalmi szinten?

Még egy szempontrendszer: Önmagában nem igazolja a gyerekek szerepeltetését,

• ha a szülő írásban hozzájárul egy felvételhez,
• ha a gyerekek jól érzik magukat és lelkesek a felvétel miatt,
• ha a gyerekek szimpatizálnak a politikus személyével,
• ha a gyerekek örülnek az ajándéknak, jutalomnak,
• ha a gyerekek intézménye elkötelezett a politikus felé,
• ha a politikus saját gyerekeivel fotózkodik,
• ha a politikus célja egyébként a gyerekek védelme.

Az új miniszterelnök beiktatásának napján a Parlamentben szerepeltetett sükösdi tamburazenekar tagjai, akik mind gyerekek, biodíszletnek számítanak-e? Hol van a határ? Nyilván abból a szempontból nem nevezhetők biodíszletnek, ahogy egy szoboravató ünnepségen a háttérbe állított óvodáscsoportot annak nevezünk, de ebben az esetben mivel lehet indokolni a szerepeltetésük szükségességét? Lehet ezt politikai célú felhasználásnak nevezni? Végső soron a Parlamentben, egy politikai eseményen szerepeltettek gyerekeket.

Annyira jó, hogy ez a kérdés felmerül, mert amikor nagyon sok jó érzés kapcsolódik egy eseményhez, amikor az esemény megható, érzelmekkel teli, és még a gyerekeken is azt látjuk, hogy örülnek, jól érzik magukat, akkor hajlamosak vagyunk ezt egy minden szempontból pozitív eseménynek deklarálni. És nehezebben tesszük fel a kérdést, hogy azért ez így minden szempontból rendben volt a gyerekeknek is?

A gyerekek szerepeltetése politikai eseményeken, vagy kampányeseményeken szinte soha nem lehet szükségszerű. Csak abban az esetben lehet indokolt (és nem szükségszerű), amikor pl. a biztonságos internethasználatról, vagy a kortárs bántalmazásról készül valamilyen gyerekeknek szóló, gyerekeket segítő anyag. Ebben az esetben indokolt a gyerekek szerepeltetése, mert sokkal hitelesebben tudnak ismeretet átadni a korosztályuknak. De ebben az esetben is fontos a szereplő gyerekek felkészítése és valódi részvétele az anyag elkészítésében.

A sükösdi gyerekek szerepeltetése azért volt szükségszerű, mert ezt korábban megígérték nekik. A fellépésük több volt egy egyszerű zenei alkalomnál: aktív, értékteremtő részvétel zajlott az ő bevonódásukkal. Senki sem érezte őket pusztán dekorációként vagy a rendezvény kiegészítő elemeként jelenlévőnek. Nem csupán a gyerekségük miatt voltak ott, hanem zenéltek, így valódi szerepük volt és a részvételük bemutatta képességeiket és erőfeszítésüket is. Mivel láthattuk és hallhattuk, hogyan készültek, nyomon követhettük (valamennyire) a bevonódásukat is. Fontos szempont (és kérdés), hogy a készülésük során kaptak-e elég segítséget ahhoz, hogy tisztában legyenek a szereplésük üzenetével és súlyával. Bár a politikai keret adott volt, a hangsúly a gyerekek tevékenységén, valamint a kulturális és ünnepi funkción volt, nem pusztán a politikus, vagy a környezet „díszítésén”.

Ha azért volt a szerepeltetésük szükségszerű, mert korábban megígérték nekik, maga az ígéret szükségszerű volt? Ha már az ígéret kampányidőszakban történt, feltételezhetően kampánycéllal.

Az ígéret nem volt szükségszerű. Az lehet kérdés, hogy etikus-e gyerekeknek kampányidőszakban bármit ígérni, de az ő esetükben inkább tűnt egy emberi reakciónak az ígéret, mint kampányfogásnak. Ha a gyerek oldaláról nézzük, akkor ha egy felnőtt megígér nekik valamit, akkor azt jó, ha betartja. Erre vonatkozik az, hogy ha megígérték nekik, hogy ott lesznek a parlamentben, akkor önmagában az jó, hogy ez így is történt.

Ugyanezen eseményen az újonnan beiktatott miniszterelnökkel a gyerekei is ott álltak az Országház előtt a vörös szőnyegen. Egy magas beosztású politikusnak mit ajánlanak ilyen esetekben? Mit érdemes mérlegelnie? Mikor lehet/érdemes, mikor nem lehet/nem érdemes a saját gyerekeit szerepeltetni? Ha egy ilyen eseményre magával viszi egy magas beosztású politikus a gyerekeit, akikről fotó is készül, nem visszás-e, ha ezt a fotót ezek után közzé teszi a nyilvános és milliók által követett közösségi oldalán, majd közli, hogy mindezek ellenére a gyerekei nem számítanak közszereplőnek? Utóbbi nyilvánvaló, de felmerül a kérdés, hogy akkor szükséges-e szerepeltetni ilyen és ehhez hasonló, nyilvános eseményeken a saját gyerekeit, akikről fotó is készül?

Az eseményen a gyerekeket érintő pillanatok közül ez a néhány perces jelenet vetheti fel a legnehezebb gyerekjogi dilemmát. Amikor egy gyerek részt vesz egy eseményen, a legfontosabb kérdés mindig az, hogy egyáltalán részt akar-e venni. Ehhez szükséges, hogy a felnőttek minden részletet elmondjanak: mi történik pontosan, mit várnak tőle, és milyen következményei lehetnek a részvételnek a helyzetben és később az életére. Csak így tud a gyerek saját maga dönteni. A részvételét azonban sok más tényező is befolyásolhatja. Lehet, hogy a testvérei szeretnének ott lenni, de ő nem, vagy épp fordítva. A szülő számára ilyenkor nehéz feladat nem azt sugallni, amit ő maga szeretne, hanem ténylegesen megtudni, mit szeretne a gyerek.

Fontos szempont a digitális lábnyom és a magánélet védelme is: a nyilvános eseményen készült fotók és videók hosszú távon online elérhetők, ami hatással lehet a gyerekek jövőjére, biztonságára és magánéletére. Ezért mindig mérlegelni kell, hogy a gyerekek szerepeltetése biztonságos, kontrollált és a gyerek érdekeit szolgálja. Egy magas rangú politikusnak, például egy miniszterelnöknek különösen nehéz eldönteni, hogy bevonja-e a gyerekeit ilyen fontos, nyilvános eseményekbe, és ha igen, milyen mértékben. Az esemény egyszerre politikai és családi jelentőségű, ezért mindkét szempontot figyelembe kell venni. Egy politikus gyerekeit nyilvános, politikai eseményeken csak akkor érdemes bevonni, ha a részvétel teljesen biztonságos, a gyerekek beleegyezésén alapul, és nem a politikai üzenet erősítését szolgálja.

A most már kormánybiztosként működő Bódis Kriszta május közepén közzétett videójában az ózdi Hétes telepen – ahol korábban az alapítványával integrációs programot vezetett – kamerák előtt kiosztott néhány szemeteszsákot és gumikesztyűt a helyi gyerekeknek, majd felszedette velük azt a szemetet, amiről még ki is hangsúlyozta, hogy nem a helyiek, hanem mások hordtak oda. Politikai hasznot hozó videónak számíthat-e egy ilyen megmozdulás? Milyen szempont indokolhatja egy ilyen videóban a gyerekek szerepeltetését? Van ilyen indok? Mikor lehet hasonló esetekben gyerekeket szerepeltetni és mikor nem? Ha lehet, milyen formában lehet vagy érdemes? Mindenképpen kell-e?

Az elmúlt években sok olyan példát láttunk, amikor a gyerekek fotókon vagy videókon való szerepeltetése elsősorban az érzelemkeltésről, a figyelem megszerzéséről vagy a lájkok növeléséről szólt. Könnyű átlépni azt a határt, ahol egy gyerek már nem emberként, hanem eszközként jelenik meg egy történetben. Bódis Kriszta videója nem a korábbi „gyakorlat” miatt vetett fel kérdéseket, hiszen róla tudjuk, hogy korábbi munkája révén valódi és régóta tartó kapcsolatban van hátrányos helyzetű gyerekekkel és családokkal. A közzétett videója miatt kialakult helyzet arra hívta fel a figyelmet, hogy akkor is fontos végiggondolni egy kép vagy videó közzétételének következményeit, amikor a felvétel valódi emberi kapcsolatban, szeretetteljes vagy hétköznapi helyzetben készül. A dilemma nem az, hogy beszéljünk-e a társadalmi igazságtalanságokról, a szegénységről vagy a gyerekeket érintő nehézségekről. Beszélnünk kell róluk. Sőt, sokszor meg is kell mutatnunk ezeket a valóságokat ahhoz, hogy mások is értsék, mi történik körülöttünk. A kérdés inkább az: hogyan lehet felelősen közzétenni gyerekekről készült felvételeket?

• A gyerek ne „eszközként” jelenjen meg egy ügy vagy kampány bemutatásában, hanem emberként.
• A felvétel ne a kiszolgáltatottságára, szegénységére vagy legnehezebb pillanataira építsen.
• A gyerek méltósága és a magánéletének a védelme mindig fontosabb legyen, mint az elérés vagy a kattintások száma.
• A képek és videók ne erősítsenek előítéleteket vagy megbélyegző sztereotípiákat.
• A gyerek később is biztonságban érezhesse magát attól, ami róla nyilvánosan elérhető.
• A gyerek ne sajnálat tárgyaként, hanem teljes emberként jelenjen meg.
• A történet ne a nélkülözést „mutogassa”, hanem a valóságot mutassa meg tisztelettel és érzékenységgel.

Nem az a cél, hogy a gyerekekről készült tartalmak teljesen eltűnjenek az online térből. Nem arról van szó, hogy egy közszereplő vagy politikus soha ne legyen közös fotón vagy videón a gyerekeivel. Az a cél, hogy mielőtt egy felnőtt ilyen helyzetet teremt, felelősen mérlegelje a gyerekek szempontjait, a rövid- és hosszútávú következményeket, és a gyerekeket bevonva hozzon döntést. Van, amikor a legfelelősebb döntés nem a megosztás, hanem az, hogy egy gyerek története a személyes kapcsolatok biztonságos terében maradjon.

Még bőven a kampányidőszakban, 2025 decemberében történt, amikor Magyar Péter – akkor még csak a Tisza párt elnökeként – és Bódis Kriszta faggatott egy mindössze 11 éves gyereket, aki a gyermekvédelemből szökött el. A fiú arcát ugyan nem mutatták, és a hangját is elváltoztatták, viszont végigmondatták vele a teljes életútját, pontos helyszínekkel és időintervallumokkal, így természetesen a gyerek beazonosíthatóvá vált bárki számára, aki kapcsolatban állt vele.

Az interjú egy olyan gyerekkel készült, aki mindössze 11 éves, és aki állítólag Budapesten, az Oktogonon kéregetett, amikor egy férfi találkozott vele, és elvitte az otthonába, majd állítólag a fiú saját kérésére vitte el őt Magyar Péter tarnazsadányi lakossági fórumára. Ebben az esetben helyes lépés volt-e egy elvileg szökésben lévő gyereket elvinni egy politikai fórumra, illetve ha már ott volt, nem problémás-e a párt politikusainak azon döntése, hogy felhasználták a gyereket egy videó elkészítésére (aminek a hatásait a gyerek önállóan nyilván nem képes felmérni), mielőtt visszaviszik az otthonba, ahonnan megszökött. Hogyan érdemes egy párt politikusainak kezelni egy ilyen helyzetet?

Nagyon érzékeny korú és főleg érzékeny helyzetű gyerekkel nyilvános interjút készíteni nagyon nagy felelősség. Tudnunk kell, hogy az áldozatoknak (akár felnőttek, akár gyerekek) nem dolguk, és nem feladatuk az, hogy a rendszerszintű problémákat megmutassák, vagy bizonyítsák. Ha erre van szándékuk (hogy beszéljenek erről), akkor azt az ő szempontjukból veszélyes a nagy nyilvánosság előtt megtenni, mert akkor is beazonosíthatóvá válhatnak, ha amúgy sokat tesznek azért (a hangját elváltoztatják, nem mutatják az arcát), hogy ne legyenek beazonosíthatók. A szóhasználatuk, amilyen körülményekről mesélnek, helységnevek és intézmények említése egy interjúban mégis beazonosíthatóvá teheti őket. Egy 11 éves gyerek esetében különösen nehéz felmérni, hogy valóban érti-e, milyen következményei lehetnek egy nyilvános interjúnak, mit jelent az országos nyilvánosság, vagy hogy később hogyan hathat rá az, hogy traumatikus élményeit újra és újra visszanézhető formában osztotta meg. Egy traumatizált gyerek sokszor szeretne „jól" válaszolni, segíteni a felnőtteknek, igazolni magát, vagy azt érezheti, hogy az ő történetének „haszna" van. Emiatt különösen nehéz megítélni, mennyire szabad a döntése.

Az is fontos szempont, hogy a trauma újramondása önmagában is megterhelő lehet. Az áldozatoknak nem kötelességük újra és újra elmesélni az életük történetét azért, hogy egy ügy nagyobb figyelmet kapjon, társadalmi felháborodást váltson ki vagy politikai következménye legyen. Attól, hogy valami nagy társadalmi jelentőségű ügy, még nem válik automatikusan elfogadhatóvá, hogy egy gyerek viselje ennek a nyilvánosságnak a terheit.

Összességében egy 11 éves, traumatizált gyerek esetében a nyilvános interjúval járó kockázatok annyira nagyok, hogy a felnőttek felelőssége különösen erős. Rendkívül körültekintően kell mérlegelni, hogy valóban a gyerek érdekeit szolgálja-e az interjú, vagy inkább a nyilvánosság, a politika vagy az ügy kommunikációs szempontjai kerülnek előtérbe.

A Hintalovon 2018-ban indított kampányt, hogy a politikusok ne használhassák biodíszletként a gyerekeket. Akkor úgy fogalmaztak, „egy gyerek nem díszlet, ami szerethetőbbé tesz egy pártot, nem eszköz, ami érzelmi alapú szavazatokat hoz”.