• A mostanihoz hasonló extrém hőségriadókból egyre több lesz a klímaváltozással, Közép-Európa ráadásul a leggyorsabban melegedő régiók közé tartozik.
• A 2015-ös párizsi megállapodás óta még mindig nő a globális szén-dioxid-kibocsátás, a másfél fokos cél már csak papíron létezik.
• Közben Trump lett újra az amerikai elnök, aki mindent megtesz azért, hogy a világ minél több fosszilis energiát fogyasszon.
• Akkor mind meghalunk?
• Bart István nemzetközi klímapolitikai szakértő meglepően optimista: a Napozószékek a Titanicon című könyve szerint még mindig megállíthatjuk az éghajlatváltozást, és ehhez az eddigi életmódunkról sem kell lemondanunk.
• Mit tehet az egyes ember, mit kell kikényszerítenünk a politikától, merre halad a zöld technológiai forradalom, és miért vessük vigyázó szemünket Kínára? Interjú.

Megolvadt sínek mellett bicikliztem ide egy légkonditlan vonatozás után, csurog belőlem a víz, és a könyv címe sem olyan szívderítő: rendezgetjük a „napozószékeket a Titanicon” - miközben rohanunk a jéghegy felé. Ehhez képest ön azt írja, hogy a könyv írása közben lett optimistább, méghozzá a technológiai fejlődés sebessége miatt. Mégis miért?

Nem annyira technoptimista vagyok, mint inkább tudatváltozás-pesszimista, mert nem látom, hogy az emberek viselkedése, gondolkodása olyan rövid idő alatt meg tud változni, mint amennyi idő alatt meg kell állítanunk az éghajlat változását. Ezért gondolom, hogy a technológia az utolsó reményünk. Nem azért, mert az olyan csodálatos, hanem mert más megoldásunk nincs.

Képtelenek vagyunk megváltozni, úgyhogy bízzuk jobb híján a mérnökökre és a politikusokra a bolygót?

A klímaváltozásról mindig végletekben beszélünk, vagy arról, hogy itt a világ vége, vagy arról, hogy szőrcsuhában kell járnunk, csak így menthetjük meg a Földet, és le kell mondani a fogyasztói társadalomról. Ez lebénítja az embereket. Lehet, hogy lesz egyszer egy vallási mozgalom, amely majd háttérbe szorítja a fogyasztást, de Buddha is a földi értékekről való lemondást hirdette, ehhez képest Bangkokban arany pagodákban imádják. Az emberek nagyon szeretik hangoztatni, hogy mennyire tisztelik a lemondást magasabb célokért, de a legtöbb ember alkatilag szereti a kényelmet. Ha van lehetősége többet fogyasztani, akkor többet fogyaszt. Nekünk pedig csak néhány évtizedünk van, hogy dekarbonizáljuk a világot.

Néhány évtized? A 2015-ös párizsi megállapodásnál a sajtó azzal volt tele, hogy 12 évünk van megelőzni az apokalipszist. Most akkor jobban állnánk?

A párizsi megállapodásban azt határozták el a világ államai, hogy az évszázad második felére dekarbonizálják az emberi civilizációt, hogy megállítsák az éghajlatváltozást 2, de lehetőleg inkább 1,5 foknál. Ezt azt jelenti, hogy az évszázad második felére - de Európában már 2050-re - teljesen megszabadulunk a széntől, az olajtól és a gáztól, hiszen az ember okozta klímaváltozás háromnegyedét ez a három fosszilis tüzelőanyag okozza. 25 év múlva ez alapján Európában senkinek nem lehet majd gáztüzelése, fosszilis autója, le kell állni a ma ismert beton használatával, és valószínűleg szarvasmarhát sem ehetünk.

Állandó kritika a zöldítés kapcsán, hogy túl gyors az ütem. Ön ennek az ellenkezőjét mondja, azt, hogy túl lassú.

Hatalmas változásokat kell megvalósítani néhány évtized alatt. Nagyon sok minden történik is ezen a területen, de a valóságban jelenleg is nő a légköri üvegházhatású gázkoncentráció - és egészen addig melegedni fogunk, ameddig nem tudjuk lecsökkenteni azt egy jóval alacsonyabb szintre.

Hogy tudnánk ezt megtenni, ha ragaszkodunk az eddigi relatív jóléthez?

Az emberek azt gondolják, hogy a klímaváltozást nekik kell a személyes viselkedésük megváltoztatásával megoldaniuk, de nyilván nem tudják ezzel megoldani, és így az egész csak frusztrál. A klímaváltozás elleni küzdelem ugyanolyan közösségi feladat, mint az oktatás vagy az egészségügy. Ott sem azt nézzük alapvetően, hogy én hogyan tehetem jobbá a rendszert, hanem azt, hogy mi együtt - közösségként, városként, államként - mit tehetünk. A személyes szerepvállalás nem elsősorban a fogyasztáscsökkentésről kellene hogy szóljon, ami persze jó dolog, de jellemzően azok nyitottak rá, akik már eleve nem fogyasztottak olyan sokat. Az egyéni szint inkább abból a szempontból fontos, hogy az ember a politikai értékválasztásaiban ezt kezelje prioritásként. Ha a politikusok azt látják, hogy az embereknek nem fontos a klímaváltozás, akkor nekik sem lesz az.

Az embereknek lehet, hogy szükségük van az egyéni hozzájárulás érzésére, hogy legalább tettem valamit az ügyben, még ha az csak a szelektív hulladékgyűjtés is.

Ez egy hamis illúzió, mert a személyes karbonlábnyomunk nagyon nagy részét nem kontrolláljuk. Sem az állam ránk jutó szeletét a közszolgáltatásokkal, az utakkal, gyárakkal, és sokan még a lakásuk energiaellátását sem tudják befolyásolni, mert vagy nincs pénzük hőszivattyút, szigetelést telepíteni, vagy társasházban laknak. A szelektív hulladékgyűjtés a legjobb példája annak, hogy mennyire közösségi játék ez: bár az emberek szeretik személyes érdemként említeni, hogy szelektíven gyűjtenek, de valójában ezt csak azért tudják megtenni, mert az állam létrehozta ehhez az infrastruktúrát. Ráadásul kötelező is, tehát körülbelül annyira dicséretes, mint nem átmenni a piroson. Én nulla környezettudatosságot látok a szelektív hulladékgyűjtésben, ez 2025-ben az alap.

Ennyi, ne menjünk át képletesen szólva a piroson, a többi meg az államon és globális szereplőkön múlik? Mi az, amit egyénileg mégis érdemes megtenni?

Egy dolog van, amit mindenki meg tud tenni: az, hogy abbahagyja a húsevést. Itt egyelőre nincs más módunk arra, hogy csökkentsük az állattenyésztés karbonlábnyomát, mint az, hogy nem eszünk annyi húst. Különösen a marhahús az, amelynek kolosszális a karbonlábnyoma, nem beszélve a víz- és területigényéről. A disznó- , vagy a csirkehús lábnyoma a marháénál kisebb, de kb. ugyanannyi, mint a sajté - azaz, ha komolyan gondoljuk az étkezési karbonlábnyomunk csökkentését, akkor teljesen növényi étrendre kell áttérnünk. A másik lehetőség, hogy nem ülök repülőre, az még ráadásul olcsó is - de ez nyilván csak azokat érinti, akik amúgy repülnének.