Amikor Orbán Viktor november elején a Fehér Házba látogatott, az amerikai közvéleményt – és a munkaebédet megelőzően a szobában tartózkodó helyi újságírókat – kevésbé az foglalkoztatta, hogy a magyar kormányfő milyen mentességet szerez az orosz kőolajra kivetett szankciók alól, mint inkább az, hogy mit kezd Donald Trump második elnöki ciklusának eddigi legnehezebb belpolitikai körülményeivel. Ekkor már több mint egy hónapja tartott a költségvetési patthelyzet miatti kormányzati leállás, pár nappal korábban pedig Trump pártja jelentős vereségeket szenvedett a ciklusközi választásokon.

Trump maga sem titkolta, hogy komoly a tét – a magyarországi megfigyelők számára pedig talán nem volt teljesen világos, hogy miért időzött annyit egy némileg elavult kongresszusi procedúra esetleges megváltoztatásán.

„Ha a kongresszusi obstrukciót sikerül letörni, akkor az országunk történelmének legproduktívabb három éve jön el. De ha marad az obstrukció, akkor kemény küzdelemben maradunk a demokratákkal, és egyik párt sem fog sokat elérni” – üzente Orbán mellől. Az amerikai elnök még a külön bekészített listájáról azt is felolvasta, hogy milyen törvényjavaslatokat lehetne elfogadtatni a szenátusi szabályok megváltoztatásával (nem teljesen világos, hogy miért volt egyáltalán nála ez a lista a magyar delegáció fogadásakor), aminek eredményeként „soha többé nem vesztenénk el félidős választásokat, és soha többé nem vesztenénk el elnökválasztást”.

A szenátusi obstrukció – az a szabály, ami alapján a legtöbb napirendre tűzött kérdés vitájának lezárásához háromötödös többség szükséges – amerikai megítélése egyáltalán nem egységes, a politikai paletta különböző pontjairól gondolják legalábbis elavultnak, a hatékony kormányzás gátjának vagy egyenesen a szegregációs éra káros relikviájának. Napjainkban viszont a Trump által uralt és a kongresszus mindkét házában szűk többséggel rendelkező Republikánus Párt túlhatalmával szembeni legfőbb eszközzé vált – a kongresszusi kompromisszumkényszer sokak szerint az egyik utolsó akadály, ami az autokrata hajlamokkal rendelkező elnök számára az amerikai demokrácia lebontásának útjában áll.

A költségvetési vitában végül a demokrata frakció néhány tagja engedett, habár ez a párton belül is erős ellenérzéseket váltott ki. Az obstrukció lehetősége mindenesetre megmaradt, a patthelyzetet kiváltó egészségbiztosítási szubvenciók kérdésében pedig a demokraták láthatóan elnyerték a közvélemény bizalmát, amit még a jövő évi kampányban előnyükké fordíthatnak. Trump népszerűsége a második ciklus eddigi mélypontjára jutott: a felmérések átlagában mutatott 40 százalék körüli támogatottsága (és 55-56 százalékos elutasítottsága) nagyjából abba a tartományba esik, ahol Joe Biden tartott elnöksége hasonló pontján.

Egyre több elemző veti fel a kérdést, esetleg egyenesen kijelentésként beszél arról, hogy Trump második ciklusában már az első év végére „béna kacsa” státuszba kerülhetett. Ez szöges ellentéte annak az év eleji közhangulatnak, hogy az új adminisztráció olyan tempóban dobja sutba a kialakult politikai normákat és szabályokat, hogy az az amerikai demokrácia jövőjét is veszélyeztetheti. Mi az igazság akkor: béna kacsa lett-e Trump, vagy továbbra is autoriter veszélyforrás?