Alig több mint egy hónappal Donald Trump második ciklusának kezdete után és mindössze pár nappal a botrányosra sikerült fehér házi Trump–Zelenszkij-találkozót követően Chicagóban gyűltek össze március elején a nemzetközi kapcsolatok kutatói a szakterület legnagyobb akadémiai szervezete, az International Studies Association éves kongresszusára.

A világ szinte minden tájáról érkezett több ezer szakértőt leginkább az foglalkoztatta: hogyan lehet jellemezni a Trump által felforgatott világpolitikát, mi következik a liberális világrend elmúltával. Ha egyetlen közös válasz érthető módon nem is alakult ki, az „America First” elveket hangoztató beiktatási beszéd, az Ukrajna-politika változásai vagy J. D. Vance alelnök müncheni Európa-ellenes kirohanásai mind abba az irányba mutattak: az ideológián vagy elveken alapuló külpolitika helyett az erősebb kutyák kora jön el, amit a nemzetközi kapcsolatok elméletei közül a realizmus visszatéréseként lehet leginkább leírni.

Azóta eltelt a második Trump-elnökség első fél éve, és még mindig nehéz pontos meghatározást adni arra a hullámvasútra, amit az új adminisztráció hozott a nemzetközi politikába. Nemhogy az első huszonnégy óra, de hat hónap sem volt elég arra, hogy megszülessen a béke Ukrajnában, a távozó és az új kormány szokatlan együttműködése révén elért gázai tűzszünet sem tartott ki, Iránban pedig az Egyesült Államok is csatlakozott az izraeli hadműveletekhez.

Trump tehát az ígéretével ellentétben nem lett a béke elnöke, de következetes fordulatról se lehet beszélni, és kérdéses, hogy mi lesz, amikor lejár a Vlagyimir Putyinnak adott legújabb, ötvenről 10-12 napra csökkentett ultimátum-határidő.

Habár az USA kilépett több nemzetközi egyezményből, a NATO-csúcson a nagyobb szakadás elmaradt, sőt, Trump hatására a tagállamok vállalták a védelmi kiadásaik drasztikus emelését. A transzatlanti együttműködés jövőjét illetően ezzel együtt is rengeteg kérdőjel maradt – és akkor még nem beszéltünk a szövetséges államokkal szemben is alkalmazott kereskedelmi politika folyamatos ingadozásáról.

Tényleg realista Donald Trump külpolitikája?

Ez a kérdés azért nehezen megválaszolható, mert nincs olyan, hogy egyetlen realista külpolitikai recept, és a realizmus akadémiai képviselői maguk is hajlamosak késhegyre menő vitákat folytatni a kívánatosnak gondolt irányvonalról. Ezzel együtt ennek az iskolának a képviselői abban egyetértenek, hogy a világpolitika elsődlegesen mindig is a hatalmi küzdelmek színtere volt, és az is marad, hiszen az államok egy felettük álló központi autoritás hiányában kénytelenek saját érdekeiket követve cselekedni, amelyik pedig mégse így tenne, azt – az egyik leghíresebb realista teoretikus, Kenneth Waltz szavaival – az anarchikus rendszer „megbünteti”.

Időlegesen kialakulhatnak és ki is alakulnak együttműködések, de ezek a pillanatnyi érdekeket és hatalmi viszonyokat tükrözik, azaz realista nézőpontból például a NATO sem más, mint a hidegháború alatt a szovjetekkel szembeni amerikai egyensúly-politika egyik megnyilvánulása.

A hidegháború végével egypólusúvá vált világban egy időre úgy tűnt: a nagyhatalmi versengés már másodlagos, az államok pozitív összegű játszmákban gondolkodnak, és a döntéshozók maguk is a liberális értékek és intézmények terjesztését határozták meg célként.

Az ezredforduló idején az egyik vezető biztonságpolitikai szakfolyóirat hasábjain egyenesen azt a kérdést tették fel, hogy „egyáltalán bárki is realista-e még”, de a 2001. szeptember 11-ei terrortámadásokat követően ismét fordult a kocka, és egyre többen beszéltek a realizmus reneszánszáról, ami sokak szerint Trump politikai felfutásában teljesedett ki. Az állandó szövetségekhez való szkeptikus hozzáállás, az „America First” szlogen vagy a nagyhatalmi megállapodások – akár érdekszférák kialakítása formájában megjelenő – keresése valóban egybevág a realizmus bizonyos alapgondolataival, és az elnök tanácsadói olykor maguk is deklaráltan hivatkoznak a realista elvek követésére.

A szöuli Sungkyunkwan Egyetem kutatója, Taesuh Cha a chicagói konferencián tartott előadásában arra helyezte a hangsúlyt, hogy az amerikai külpolitikai hagyományokban a realizmus sokszor az ideológiai alapú túlterjeszkedéssel és a kivételességbe vetett hittel szembeni önmérséklet hangja volt – ahogy például a hidegháborús feltartóztatás doktrínáját eredetileg megfogalmazó George Kennan és a realizmus elméletét megalapozó Hans Morgenthau is erősen bírálta később a vietnámi háborút. Cha elmondása szerint Trump politikája a beismerése lehet annak, hogy az elmúlt évtizedek liberális intervenciói kimerítették az amerikai erőforrásokat, és habár a jelenlegi elnök legjobb esetben is csak egy erősen nyers formáját alkalmazza a realista elveknek, a nagyhatalmak szerepének hangsúlyozása és az irreális nemzetépítési törekvésektől való elzárkózás a realista megközelítéseket idézi fel.

Mások ugyanakkor azt emelik ki, hogy a Trump-féle csapongás semmiképpen sem tekinthető ezen elvek következetes alkalmazásának. Jonathan Kirshner, a Boston College professzora Trump beiktatásakor arról írt a Foreign Affairsbe, hogy realista nézőpontból a bölcs válasz Kína felemelkedésére a politikai szövetségek megerősítése lenne, miközben az elnök ezeket feleslegesen pénznyelő elkötelezettségeknek gondolja. Az orosz–ukrán háború esetében pedig Kirshner szerint pont Biden külpolitikája volt realista, hiszen viszonylag alacsony költséggel akadályozta egy riválisa agresszív terjeszkedését, miközben Trump kezdeti megnyilvánulásai azt sejtették, hogy Oroszország számára előnyös rendezést fog siettetni. Azt Cha is elismeri, hogy a második ciklus első elnöki megszólalásait a realista önmérséklet kevéssé jellemezte, helyette a nacionalizmus vagy akár a 19. század végét idéző imperializmus is fontos tényezővé vált.

Kijózanító fejlemények

Donald Trump esetében állandó kérdés, hogy saját szerepének (túl)hangsúlyozásán kívül lehet-e bármi konzisztenciát felfedezni nála, vagy hiábavaló különböző elemzési keretek ráerőltetése az akár naponta változó kijelentéseire. A reálpolitika tehát nem annyira találó jellemzése a trumpi megközelítésnek, de annyit azért mondhatunk, hogy több különböző területen is fejbe vágta a valóság az új adminisztrációt.